Forman felesége kétezer Tiffany-lámpát készített

Iparművészeti szakközépiskolába járt, érettségi előtt állt, és már forgatott. Egy évvel később, 1964 áprilisában feleségül ment Milos Formanhoz. Szerződtette a kor legendás zenés színháza, a Semafor. Férje révén megismerkedett a hatvanas évek cseh új hullámának jeles alkotóival. Szerepeket is kapott tőlük. Jiří Menzel kétszer is dolgozott vele (Bűntény a lányiskolában, Pacsirták cérnaszálon), Jaroslav Papoušek A legszebb korban, Jaromíl Jireš A tréfában. A legnagyobb filmes lehetőséget Ivan Passertől kapta az Intim megvilágításban. Ezzel került most hosszú idő után ismét reflektorfénybe. Karlovy Vary idei fesztiválján ugyanis ünnepi keretek között került közönség elé Passer digitálisan felújított remekműve.

„Most legalább láthatják, milyen nyomot hagyott rajtam az élet” – mondta ötven évvel a film ősbemutatója után.

„Meg sem fordult a fejemben, hogy őt válasszam Štěpa, az erotikus kisugárzású prágai lány szerepére, aki hirtelen vidékre vetődik – meséli Ivan Passer. – Úgy nézett ki, mint Brigitte Bardot barna hajjal. Szép arc, nagy szemek, dús, érzéki ajkak. Féltem tőle. Mindennap beszéltünk, gyakran találkoztunk. Milos szólt is az érdekében. »Ne bolondozz, add neki a főszerepet!« Nem, nem adhatom neki, feleltem. Olyan szoros baráti kapcsolatban vagyunk, hogy nem fog respektálni mint rendezőt. Milos tovább könyörgött. »Barátok vagyunk, nem teheted meg, hogy kihagyod őt a filmből!« Nem vagyok megvásárolható, érveltem. Próbafelvételt hirdettem, rengeteg színésznőt megnéztem, egyik sem tetszett. Tudniillik egyik sem volt jobb, mint ő. Így kapta meg végül is Věra a szerepet. De ha most belegondolok, hogy mi lett volna, ha másvalaki mellett döntök, kiráz a hideg. Věra egyszerűen csodálatos a filmben. Pontosan annyit mutat, amennyit kell. A többi figura mind ismerős a filmben. De ő! Věra egészen rendkívüli!”

Ötven év nagy idő. Sokat változtat az ember küllemén. Az egykor karcsú, barna lányból mára szőke, molett, megviselt asszony lett. Mégsem szenved emiatt. Megkeseredettségnek semmi nyoma az arcán, alakváltozását finom iróniával kommentálja.

Hogyan került tizennyolc évesen a Vencel tér egyik legendás színpadára, a Lucernába?

Minden vasárnap az építőipari munkások klubjában énekeltem a Crystal együttessel. Sikeresek voltunk. Szerettek bennünket. A Lucernában is gyakran felléptünk. Ott várt meg egyszer Milos, hogy megkérdezze, volna-e kedvem filmben szerepelni. És mit kellene csinálnom, kérdeztem. „Énekelni” – felelte. Kis-korom óta énekeltem, a híres Kühn gyermekkórusban kezdtem. Mivel ügyesen rajzoltam, festettem, kirakatrendezői szakra jelentkeztem, de az érettségi után már a Semaforban énekeltem, játszottam. Egyébként nem Milosnál szerepeltem először filmben. Sok filmes megfordult az osztályunkban. Ha érdekes, szép lányokat kerestek, először hozzánk jöttek. Ki is választottak egyszer. Űrhajósnőt játszottam Jindřich Polák filmjében.

Milos Formannal, gondolom, már a forgatás során egymásba szerettek.

Nem ugrottam az első vacsorameghívására. Semmi kedvem nem volt hozzá. Egyszerű szülők lánya voltam, esténként nem jártam el otthonról. A fellépések sem éjszaka voltak. Nem is ismerkedtem idegen férfiakkal. Milos egy elegáns étterembe invitált. Azzal mentettem ki magam, hogy azt füllentettem, otthon kacsasült vár. „Jó, akkor gyere, látogass meg a Kisoldalon, ahol lakom” – kérlelt. Erre már nem tudtam mit felelni, úgyhogy elmentem hozzá, bár izgultam nagyon, hogy mi lesz. De rendes volt, nem rámenősködött, finoman kezelt. Férfi-női dolgokról nem is beszéltünk. Inkább az iskoláról és azokról a képekről, amelyek a szobájában sorakoztak a falhoz támasztva, a földön. Az a szoba volt egyben az irodája is, tehát semmi intimitást nem sugárzott. Biztonságban érezhettem magam. Emlékszem az érettségi napjára. Milos vitt kocsival az iskolába. Akkor már szerelmes voltam bele.

Egy érett, harmincéves férfiba, aki nem sokkal előtte vált el első feleségétől, Jana Brejchová színésznőtől.

Mondta is többször, hogy hasonlítok rá, ami nem lehetett igaz, hiszen Jana sokkal csinosabb volt nálam. Igen, eleinte én is azt gondoltam, sok ez a tizenkét év korkülönbség, csakhogy olyan férfival, mint Milos, előtte sosem találkoztam. Okos volt és felkészült, széles látókörű, csupa izgalmas ember vette körül. Mi elég szerényen éltünk a családban. Apám, anyám, az öcsém és én is pontosan tudtuk, meddig ér a takarónk. Étterembe például sosem jártunk. Amikor Milos először vitt el a Vencel téri Jaltába vacsorázni, jókat szórakozott rajtam, hogy mindenen mennyire elcsodálkozom. Házi összejövetelekre is magával vitt. Például fel a Várba, a híres Mucha-házba, ahol az akkori kulturális élet legizgalmasabb alakjai találkoztak. Václav Havelt is az idő tájt ismertem meg. Jól néztem ki, a férfiak csak úgy legeltették rajtam a szemüket. Milosnak pedig ez nagyon tetszett. Bízott bennem. Büszke volt rám.

Mikor csitult el a tomboló szerelem?

Abban a pillanatban, ahogy megtudta, hogy terhes vagyok. Attól a naptól fogva már nem mutogatott, nem dicsekedett velem. Nekem sosem mesélte el, az egyik könyvéből tudtam meg, hogy miután otthon, a családunkban kiderült, hogy várandós vagyok, apám felkereste Milost, hogy kitudakolja, ezek után hogyan képzeli, milyen tervei vannak velem. Nekem eszembe sem jutott puhatolózni nála, hogy akkor most összeházasodunk vagy mi lesz? Anyám akarta nagyon, hogy vegyen el, mert így illő. Értem őt. Ha lányom lenne, és teherbe ejtenék, én sem hagynám annyiban.

Forman hogyan reagált a tényre, hogy apa lesz?

Finoman fogalmazva: leesett az álla. Azt kérdezte: „Megtartjuk?” Persze hogy megtartom, feleltem. Ezzel el is dőlt minden. Láttam rajta, hogy ez most már véglegesen az én ügyem. Anyám nagy örömére nemsokára összeházasodtunk, de miután megszültem az ikreket, Petrt és Matějt, visszaköltöztem a szüleimhez. Két gyerekkel nem maradhattam Milos egyetlen helyiségből álló irodalakásában. Őt különben is a munkája kötötte le. Az mindennél fontosabb volt számára. Fesztiválokra járt, sokat utazott, én meg otthon voltam a két gyerekkel.

Vele tarthatott volna, amikor elhagyta az országot.

Két gyerekkel? A bizonytalanságba? A szerelmünk is kihűlőfélben volt már akkoriban. Egyszer kint voltam nála Párizsban, vittem az ikreket is. Nem éreztem igazán jól magam. Mondtam is Milosnak, hogy én nem tudok máshol élni, csak Prágában. Éreztem, mekkora megkönnyebbülést jelentett ez számára. Mehetett vissza Amerikába, egyedül. Nem kellett azzal foglalkoznia, hogy miből fogunk megélni négyen. Egyedül csak magáról kellett gondoskodnia. Nem volt sírás, zokogás, amikor elbúcsúztunk. Ő is megnyugodott, meg én is. Vártak a szüleim, vártak a Semaforban, és újabb filmszerepeket kaptam.

Végül is hány évig voltak házastársak?

Papíron? Harminchat.

De New Yorkban is találkoztak.

Évekig töprengtünk azon, hogy váljunk-e vagy sem. New Yorkban is szóba jött köztünk a válás. De már csak akkor történt meg, amikor Milos új házasságot akart kötni. Én sem maradtam egyedül. Jan Kratochvil rendezővel éltem sokáig, akitől a harmadik fiam született. Tizenhárom évesek voltak az ikrek, amikor testvérük lett. Milosnak egyébként jól jött, hogy nem váltunk el. Mivel a családja, vagyis mi itthon éltünk, nem tudták elítélni őt mint disszidenst.

Ma hogyan értékeli a vele töltött éveket?

Nem őrzök magamban mély sebeket. Nem állíthatom, hogy teljes diadalmenet volt a házasságunk, de amíg együtt éltünk, sok szépet láttunk együtt. Milos életében mindig a film állt az első helyen, én pedig a szüleim példáját látva úgy gondoltam, férjnek és feleségnek együtt kell élnie. Ebben különböztünk egymástól. A sikereinek mindig nagyon örültem. Büszke voltam rá.

Miután 1989-ben megvált a Semafor társulatától, a prágai Vár elnöki rezidenciáját vezette. Napi kapcsolatban állt Václav Havellel és Olgával, a feleségével. Hogyan került a látókörükbe?

Václav barátságát is Milosnak köszönhetem. Már a rendszerváltás után voltunk, amikor hosszú szünet után egymásba botlottunk egy étteremben. Csak úgy tréfásan megjegyeztem neki, hogy ha lenne valami munka a Várban, szóljon. A legjobbkor kértem erre. A királyi kertbe keresett gondnokot. Oda kerültem. Néha főztem is nekik.

Jan Svěrákkal dolgozott az Akkumulátor 1-ben, Jan Hřebejkkel a Plüssmaciban, nemrég pedig Jiří Chlumskýtól kapott szerepet. De játszott az Elítéltek című szlovák tévésorozatban is.

Egy haldokló anyát. Azt hittem, ezzel a szereppel véget is ér a filmes pályafutásom. Babonás vagyok. De a folytatás nem sokáig váratott magára. Azóta is boldogan megyek, ha hívnak.

A Tiffany-lámpák hogyan kaptak szerepet az életében?

Milossal sétálgattunk New Yorkban, az 5. Avenue-n, és mindenütt Tiffany-lámpát láttam. Nagyon megtetszettek, de irtózatosan drágák voltak. Ezerkétszáz dollárba került egy kisebb. Annyit nem adtam érte. A fejembe vettem, hogy inkább kitanulom, hogyan kell csinálni. Nem sokkal ezután Münchenben énekeltem, és minden pénzem üvegvágókra és különböző alapanyagokra költöttem. Azóta már vagy kétezer Tiffany-lámpát készítettem. Két elegáns prágai étterem is vett már tőlem. Kötni és varrni is tudok, volt idő, amikor faliszőnyegeket is csináltam.

Három lányunokája közül örökölte valaki a kézügyességét?

Mind a hárman nagyon tehetségesek. Táncolnak, képzőművészeti iskolába járnak, és ha idejük engedi, ott ülnek mellettem, s szép lassan el is sajátítják az egész munkafolyamatot. Öröm nézni, ahogy dolgoznak.