Fordítók egymás közt

A fordítói szeminárium résztvevőinek egy csoportjaRácz Péter felvételeA két nemzeti irodalom közti értékcsere hosszú és eredményekben gazdag múltra tekinthet vissza, arra azonban 2004-ig kellett várni, hogy a fordítók dolgozószobájuk magányából kilépve együtt gondolkodjanak el a munkájukhoz kapcsolódó kérdéseken. Megjegyzendő azonban, hogy a Balaton-parti összejövetelnek volt egy figyelemre méltó előzménye – az az eszmecsere, amelyre a Magyar Köztársaság pozsonyi Kulturális Intézetének kezdeményezésére ez év márciusában került sor. Ekkor vetődött fel egy hosszabb és tartalmasabb szakmai találkozó szükségessége, a meghívott fordítók ugyanis azt voltak kénytelenek megállapítani, hogy bár földrajzi értelemben egy viszonylag kicsi, Pozsony és Budapest által behatárolt területen tevékenykednek, mégis egymástól elszigetelten, önmagukra utalva végzik munkájukat. Több mint kívánatosnak tűnt tehát, hogy a magyar–szlovák viszonylatban kivételes fontossággal bíró műfordítói hagyomány mai örökösei megpróbáljanak változtatni ezen a bizarr helyzeten.

Erős túlzás volna azt állítani, hogy a viszonyok azóta lényegesen megváltoztak, de a jobbítás irányába tett első lépés kétségkívül megtörtént. A legfiatalabb nemzedék „mozgósítására” nagy súlyt helyező szervezői munka eredményeként vehette kezdetét a balatonfüredi összejövetel, melynek anyagi feltételeit a Magyar Fordítóház Alapítvány teremtette meg kuratóriumának elnöke, a költőként és fordítóként is jól ismert Rácz Péter hathatós közreműködésével. A szervezők – Hizsnyai Tóth Ildikó és jelen sorok írója – nem egy hagyományos értelemben vett tudományos konferenciára invitálták a meghívottakat, hanem tapasztalatcserére, vitára, műhelymunkára. A mindvégig baráti légkörben zajló tanácskozás folyamán az egybegyűltek saját fordítói gyakorlatukra alapozva fejtették ki véleményüket azokról a problémákról, amelyekkel a szépirodalmi művek tolmácsolóinak óhatatlanul szembesülniük kell. Az eszmecsere szerves része volt a helyszínen magyarra és szlovákra fordított szövegek elemzése, az átültetés különböző alternatíváinak összevetése. Az előadók olyan témákat fejtegettek, amelyek nemcsak a „szakmabeliek” érdeklődésére tarthatnak számot, hanem mindenkiére, akiben él a kíváncsiság, hogy miként szület(het)nek újjá a legkülönbözőbb szövegek az eredetitől sokszor radikálisan eltérő „célnyelven”.

Karol Wlachovský, a budapesti Szlovák Intézet egykori igazgatója, Csáth Géza, Örkény István, Mészöly Miklós, Hamvas Béla s jó néhány más író, mindenekelőtt pedig Grendel Lajos műveinek szakavatott tolmácsolója az utóbbi szerző kapcsán az adekvát nyelvezet és stílusvilág megteremtésének s az állandósult szókapcsolatok fordításának lehetőségeiről beszélt. Hizsnyai Tóth Ildikó, a pozsonyi Komenský Egyetem magyar tanszékének oktatója s többek között Pavel Vilikovský Az utolsó pompeji ló című regényének fordítója a földrajzi helységnevek átültetése kapcsán felmerülő problémákra világított rá, arra figyelmeztetve hallgatóságát, hogy ilyenkor a geográfiai és történelmi hűség követelményén túl azt a jelentéstöbbletet is meg kell őriznünk, amellyel egy-egy elnevezés a szépirodalmi szöveget gazdagítja. A Szlovák Tudományos Akadémia Világirodalmi Intézetének tudományos munkatársa, a hungarológusként és műfordítóként – egyebek mellett Alta Vášová Szorításban c. művének átültetőjeként – egyaránt nevet szerzett Görözdi Judit Mészöly Miklós munkáinak szlovák és cseh nyelvű fordításairól beszélt, különös tekintettel azokra a nehézségekre, amelyek a rendkívül pontosan fogalmazó és gondolati mélységre törekvő író esetében igencsak próbára teszik a fordító képességeit. A műfordítók legfiatalabb generációjának képviseletében a költőként is ismert és a Rak című irodalmi folyóirat munkatársaként tevékenykedő – s legutóbb Mészöly Miklós és Hamvai Kornél egy-egy írását szlovákul közreadó – Jitka Rožňová szólalt fel, aki a költői és prózai szövegek fordításának specifikumairól beszélt. Deák Renáta azokat a tapasztalatokat összegezte, amelyekre akkor tett szert, amikor megalkotta az elmúlt évek egyik legsikeresebb magyar(országi) regényének, Závada Pál Jadviga párnája című művének szlovák változatát. Emellett érdekes történeteket mesélt arról, miként működött együtt a regény szerzőjével – aki maga is megjelent a Fordítóházban, s azzal kötötte le a hallgatóságot, hogy elmondta, miként élte meg könyve újjászületését egy számára korántsem idegen, de mégiscsak gyökeresen más nyelven. E cikk pozsonyi születésű, de Budapesten élő, az elmúlt években főleg Miroslav Kusý és Patrik Ouředník műveit fordító szerzője a szöveghűség kötelmeiről és a fordítói szabadság korlátairól, a fordítókat gyakran fenyegető szinonimizálási kényszerről és a szavak felcserélhetőségéről fejtette ki véleményét.

Érdemes megjegyezni, hogy a tanácskozáson több olyan diáklány is jelen volt, akiket már megérintett a fordítás kalandja, s lelkesültségük arra engedett következtetni, hogy a fordítói utánpótlás ügye miatt nem kell kétségbeesnünk. Nagy baj lenne, ha nem így volna. A magyar–szlovák viszony terén még bőven akad munka: a kölcsönös gyanakvás eloszlatása, a sérelmek orvoslása, a tévedéseken alapuló sztereotípiák kiigazítása számos feladatot ró mindazokra, akik egymás jobb megismerését szorgalmazzák. A fordítók az értékcsere terén végzett munkájukkal sokat tehetnek a helyzet javulásáért. S tesznek is: különös véletlenként épp a füredi tanácskozást megelőző napokban került a boltokba a hosszú évek óta imponálóan magas színvonalat képviselő világirodalmi folyóirat, a Revue svetovej literatúry 2004/3–4. száma, melyben a jelenkori magyar irodalom számos neves képviselőjének – közöttük Esterházy Péternek, Mészöly Miklósnak, Márton Lászlónak, Tolnai Ottónak – a munkái olvashatók. A fordítások, az írókat bemutató frappáns portrévázlatok túlnyomórészt a fiatalabb nemzedékek képviselőit dicsérik. Ez viszont, szerencsére, nem véletlen.