„For Old Times Sake”

A turnényitó fellépésen PassaicbanA műsor első felében felvidék anyag – egyebek közt tardoskeddi, zoborvidéki, mátyusföldi, magyarbődi táncok, pazdicsi és zempléni szlovák táncok – szerepeltek. A második, erdélyi részben Magyarpalatka, Ördöngösfüzes, Felsősófalva, Gyimes és Kalotaszeg hagyományos táncait és zenéjét mutatta be az amerikai közönségnek az Ifjú Szivek. Mint azt Grendel Ágota, a művészegyüttes igazgatója elmondta, a felvidéki magyar folklór kevésbé ismert Amerikában, ahol például erdélyi és magyarországi zenészek és táncosok rendszeresen megfordulnak. Tulajdonképpen ennek köszönhető a meghívás is: „Az egész történet Magyar Kálmánnal, egy Amerikában élő magyar úrral indult, aki különböző magyar műsorokat szervez, elsősorban népzenekaroknak, tánccsoportoknak intéz fellépéseket. Tavaly Hégli Dusán, az Ifjú Szivek jelenlegi művészeti vezetője járt kint az Egyesült Államokban, szlovákiai magyar táncokat oktatott. Innen datálódik az ismeretség, a figyelem. Magyar Kálmán megnézte az Ifjú Szivek néhány fellépését, nagyon tetszett neki, hogy nem stilizált folklórműsorokat csinálunk, hanem az autentikus néptáncra építjük a produkcióinkat. Gondolt egyet, elővette a kapcsolatait, s összeállított egy tizenhárom fellépésből álló sorozatot. A helyi szervezők azután gondoskodtak arról, hogy a hírünk eljusson az érdeklődőkhöz, de például a New York-i Magyar Kulturális Intézet programfüzetében is szerepeltünk. Mi elsősorban arra számítottunk, hogy majd a helyi magyarok megnéznek bennünket. Kellemes meglepetés volt, hogy szép számmal akadtak amerikai nézők is: egy részük olyan volt, akiket úgy általában érdekel a kultúra, a másik részük pedig a folkrajongók közül került ki. Sőt: a legtöbb helyen volt szlovák közönségünk. Megtudták, hogy szlovákiai az együttes, egyáltalán nem zavarta őket, hogy magyar csapat, az sem, hogy két szlovák tánc szerepelt csak a műsorunkban, ezért is nagyon hálásak voltak.”

A turnén az Ifjú Szivek tánckara és zenekara vett részt, két mikrobusszal több ezer kilométert tettek meg az egyes helyszínek között, felléptek színházakban és közösségi házakban, mindenütt zsúfolásig megtelt nézőtér előtt.

„Ez a három hét nagy próbatétel volt, az összezártság miatt – meséli Grendel Ágota. – Reggel beszálltunk a buszokba, utaztunk párszáz mérföldet, vagy többet, megérkeztünk valahova, kipakoltunk, jött a vasalás, sminkelés, öltözködés. Utána a terepmunka: néhány helyen nem igazán alkalmas a színpad ilyen jellegű fellépésre, ki kellett hát találnunk különböző technikákat, hogy ne csússzon. Felléptünk színházakban – például New Yorkban a Broadway-n – és közösségi házakban. Ez persze befolyásolta a nézők számát, mert a közösségi házak általában templom mellett vannak, ezekben van egy terem, színpaddal, nyolcvan-száz férőhelyes nézőtérrel. Kivétel mondjuk Lorain, ahol háromszázan férnek be. Sajnos, ott is csak egy fellépést tudtunk tartani, pedig a helyi főszervező, Veres Kovács Attila református lelkész elmesélte, hogy vagy hatszázan követelőztek: látni akarnak bennünket. Már napokkal az előadásunk előtt nem merték felvenni a telefonokat, mert mindenki jegyet akart. Végül a háromszáz férőhelyes nézőtérre háromszáznyolcvan embert sikerült bepréselniük. A nézőcsúcs Montrealban volt: négyszázötvenen néztek meg bennünket, zsúfolásig megtelt a színház. Az mindenütt természetes volt, hogy amint befejeztük, a közönség felállt és jött a vastaps, de Montreal azért is különleges élmény volt, mert talán ott jött össze a leginkább vájt fülű közönség. Nemcsak a táncokat tapsolták meg, hanem a zenei betéteket is, pontosan tudták, mikor hallanak egyedi, virtuóz előadást.”

Grendel Ágotát arról is megkérdeztük, miben látja a külföldi vendégszereplések jelentőségét az Ifjú Szivek szempontjából s milyen lehetőségekkel tud élni az együttes.

„Sok fellépésünk nincs külföldön. Idén Erdélyben jártunk, és néhány magyarországi fesztiválon. Időről időre el-eljutunk távolabb is, két éve például Ausztráliában járt az együttes, régebben megfordult Japánban, most pedig Amerika jött össze. Ide két szempontból volt érdemes eljutnunk: egyrészt fontos megmutatnunk, hogy Szlovákiában a kulturális minisztérium támogat egy magyar együttest, ennél jobb reklám a nemzetiségi politikának nem kell. A minisztérium is hozzájárult a kiutazásunkhoz. Természetesen a fellépéseinkből befolyt összeget vissza kellett hoznunk, s azt gondolom, senkinek sincs szégyenkeznivalója. Fontos volt a fellépéssorozatunk azért is, mert az ott élő magyarok erősen kapaszkodnak a nemzeti tudatba, öntudatba, ennek mindenféle formájába. Voltak érdekes tapasztalataim, ott kezdtem el gondolkozni azon, milyen alapon ítéli meg az ember, ki is a magyar. Odakint már legalább három nemzedék él együtt: az ötvenhatos nagyszülők, akik még beszélnek magyarul, vagy legalább nótáznak; a gyerekeikkel már eléggé kevert nyelven beszélnek; az unokáik pedig általában nem tudnak magyarul. Lorainben történt, hogy találkoztunk két helyes kis szőkeséggel, egy kisfiúval és egy kislánnyal, valószínűleg testvérek voltak. A kislány pruszlikban, pártában, nemzeti szín szalaggal, a kisfiú bő ujjú ingben, szintén piros-fehér-zöldben. A műsor végén mindannyian kaptunk virágot, hozzám a kislány jött oda. Érezhető volt, mennyire összpontosít, hogy azt az egy magyar mondatot, amit erre az alkalomra megtanítottak neki – Áldja meg az Isten! – hibátlanul el tudja mondani. Többet nem tud. Mégis, úgy érzem, valamiféle nemzeti tudatot nevelnek beléjük, ha másképp nem, a jelképekkel, és azzal, hogy az ilyen rendezvényekre elviszik őket. Azt gondolom, sehol senkinek nincs joga ítélkeznie, ki a magyar, ezt mindenkinek magának kell eldöntenie és éreznie. Mindezek mellett nem elhanyagolható szempont, hogy egy-egy ilyen jellegű fellépés presztízst is jelent az együttesnek: szép dolog elhivatottságból kicsi falvak közönségének táncolni, de nem hagyhatjuk ki az ilyen lehetőségeket sem – s ugyanez vonatkozik a jelentős külföldi folklórfesztiválokra -, mert csak így vesznek komolyan bennünket, így tarthatjuk meg a helyünket abban a szakmai közegben, ahova hivatásos együttesként oda kell tartoznunk.”