Hosszú sodródás a pink égbolt alatt

A valós eseményen alapuló túlélőtörténeteknek ugyanaz a hatásmechanizmusuk: mindvégig tudjuk, hogy valaki (általában a főhős) túlélte az őt ért (ilyen vagy olyan) természeti csapást, mert valakinek részletes leírással be kellett számolnia az átéltekről a kaland lezáródása után. Így van ez a Sodródás főhőseinek a történetével is. Ám, ha a rendező jól szerkeszti, jól adagolja a fejleményeket, kellő akciót koncentrál a megfelelő helyre, intenzíven tudjuk végigizgulni és élvezni a filmet, nem zavar, hogy előre ismerjük a végkifejletet. Baltasar Kormákurnak sikerült így építkeznie, amitől a Sodródás érzelmi hullámvasútba ülteti a nézőt: felváltva kelt ellágyító és feszítő érzelmeket.

Kormákur nem először nyúlt megtörtént esemény filmes rekonstruálásához: előző ilyen jellegű munkája a 2015-ös Everest, amely két különböző expedíció elképesztő útjának a krónikája. Az expedíciók tagjai az emberiség által tapasztalt egyik legdurvább hóviharral találják szemben magukat. A hegymászók kitartását az elemek könyörtelen harca teszi próbára. A Sodródás a történelem legkatasztrofálisabb hurrikánjával szembesíti a nézőt – egy személyes történet hátterében; itt is az emberi kitartás versus elemek harca a téma.

Tami Oldham Ashcraft (az ő kalandját kísérhetjük végig Kormákur filmjében) Susea McGearharttal együtt írta meg a könyv alakban magyarul is megjelent Sodródást – Igaz történet szerelemről, veszteségről és túlélésről az óceánon alcímmel.

Előbb a szerelem volt: Tami Oldham (Shailene Woodley) és Richard Sharp (Sam Claflin) romantikus nagy egymásra találásával kezdődött Tahitin, és úgy tűnt, még előttük az élet. Aztán Tami és szerelme, Richard ragyogóan kék ég alatt vitorlát bontott Tahitin; végső úti céljuk Tami szülővárosa, San Diego volt. Ám a két tapasztalt hajós nem számított rá, hogy alig két héttel az út megkezdése után egyenesen a történelem legkatasztrofálisabb hurrikánjának közepébe vitorlázik. Meg kellett küzdeniük a zuhogó esővel, a hullámokkal és az óriási erejű széllel. Richard a hajóhoz kötözte magát, és Tamit leküldte a fedélközbe, a biztonságba – aztán hátborzongató csend támadt. Órákkal később Tami ebből a borzalmas csendből, az elemek harcában megrongálódott vitorláson magához tér. A hajót romokban találja, Richardot viszont sehol sem leli.

Ebből a helyzetből, a vihar utáni pokolból indít a film. Ez lesz a kiinduló jelen, amelyből később a történetet úgy rakja össze a rendező, hogy hol a múltba ugrik vissza, hol pedig folytatja, továbbviszi a sodródás epizódjaival a nyílt óceánon – ahogy Tami egyszer megjegyzi, a pink égbolt alatt (a színeknek fontos szerepük van Tami és Richard párbeszédeiben).

Akcióból kevés van a Sodródásban – valójában csak a tomboló hurrikánnak és annak az erőn feletti igyekezetnek a láttatása közben követik egymást, amíg a bajba jutott pár a hajó megmentésén fáradozik. Ez a film legkaotikusabb része – szerencsére a vihar okozta káoszból éppen annyit nyújt, amennyi nem teszi hiteltelenné a drámát, a túlélésért és a társ megmentéséért folytatott küzdelmet. Azt, hogy a megmaradt vízzel és élelemmel megpróbáljanak kitartani a szárazföldig. A kalandok ezt a két – akció és drámai – szálat szövik át. Tami és Richard kapcsolatának mind szorosabbá válása fűződik a kalandokhoz, amelyeknek köszönhető, hogy nem csupa borzongást és aggódást kelt a film. Még inkább az köszönhető a kalandokat felidéző, be-beékelt epizódoknak, hogy nem torkollik unalomba a sok-sok napig tartó, eseményt alig-alig hozó (legfeljebb az égbolt színe változik) sodródás a végtelen semmiben. Meglepetésszerű rácsodálkozást pedig a megmenekülést megelőzően egy döbbenetes csavar, egy nem várt metamorfózis vált ki. Valami, amire nem számítunk, s ami teljesen megváltoztatja a reményeinket.