Felülről vagy alulról?

Az intézményközpontú iskolarendszerben az egyetemek megmondják a középiskoláknak, hogy mit várnak el tőlük, a középiskolák az általános iskoláknak, ezek pedig – rossz esetben – az óvodáknak.

A gyermekközpontú iskolarendszerben erre nincs lehetőség. A gyermekközpontú közoktatási rendszer alulról építkezik. Mint ahogy erről már beszéltünk, az óvoda nem törődik – nem törődhet, nem szabad törődnie – azzal, hogy mit vár el tőle az iskola! Az iskolát nem érdekli, hogy a középiskola mit szeretne, s a középiskola nem az egyetem elvárásaihoz igazítja magát, ideális esetben.

Az óvoda az óvodás gyerek szükségletei szerint alakul, és ez érvényes az összes további intézményre is. Ezért kell az egyetemeknek két orientáló évet maguk alá bocsátaniuk, hogy ott aztán ki-ki megismerve a lehetőségeket döntsön, esetleg megváltoztathassa előző döntését, netán pótolja az elmulasztottakat.

A GYERMEK ÉVSZÁZADA?

A 19. század vége óta – és végig az egész 20. századon – jeles kutatók és iskolaalapítók foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy miért olyan gyermekellenes – mondhatnám: gyerek nélkül kigondolt – a modern iskola, és milyennek is kellene lennie ahhoz, hogy jobb, gyermek- és életközelibb legyen.

Ellen Key svéd tanítónő híressé vált könyvében a 20. századot a gyermek évszázadának jósolta – ez könyvének címe is –, és tulajdonképpen már az összes fontos kérdést felvetette. Jóslata részben bevált; részben azt is mondhatnánk, de nem volnánk igazságosak, hogy nem történt semmi.

A mélylélektan – elsősorban zseniális megalapozója, Siegmund Freud, majd tanítványai, köztük lánya, Anna Freud – a gyerekkort mint az ember későbbi életútjára döntő hatást gyakorló korszakot a figyelem középpontjába állította. Jelentős irodalmi művek születtek, melyek a gyermekkor belső világát eddig nem látott színességgel, részletességgel és mélységben ábrázolták. Reformpedagógiai mozgalmak indultak az új, a gyermekközpontú iskola kialakításának szándékával. A 20. században jelentős kutatók mutattak rá arra, hogy az iskola – elsősorban kontinentális formájában – hogyan oltja ki a gyerekek természetes érdeklődését, hogyan veszi el alkotókedvüket, és rongálja magukkal hozott képességeiket. Voltak, akik azt vetették fel, hogy iskolátlanítani kellene a társadalmat az egészséges fejlődés érdekében.

KIMUNKÁLT PLURALIZMUS

Amikor 1984-ben Spanyolország és Portugália az Európai Közösségbe való belépés küszöbén állt, az Európa Parlament március 14-én elfogadta egyik legélesebb hangvételű határozatát. Tizenhárom megelőző nemzetközi megállapodásban rögzített törvényi helyre hivatkozva ez a határozat kifejti, hogy Európa közoktatási szempontból a kimunkált pluralizmus (sokféleség) hazája. Bárki alapíthat iskolát, és az iskolák egyenlő támogatottságot kell, hogy kapjanak az államoktól, az állampolgárok adójából. Azzal is foglalkozik a határozat, hogy ennek kimondására azért van szükség, mert Spanyolország és Portugália egy monolitikus (egységes), centralizált (központosított) – diktatúrákra jellemző –, közoktatási rendszerből érkezik, amelyet meg kell változtatnia.

„Kimunkált pluralizmus” – ez mindenképpen a tanszabadság egyik jellemzője. Ezzel együtt jár a szabad iskolaalapítás joga. Az iskolák tevékenysége természetesen nem állhat ellentétben a világ nemzetei által elfogadott emberjogi vagy gyermekjogi határozatokkal – nem lehet például gyűlöletre nevelni, nem sérülhetnek a gyermekek jogai személyiségük kibontakoztatására, nem lehet a gyermekeket megalázni, testileg fenyíteni... –, de ezen belül a tanszabadság, legalábbis elvileg és elméletileg, teljes.

„KĺSÉRLET”-EK

A diktatúrákban, a centralizált iskolarendszerekben is vannak, lehetnek a központi irányzattól eltérő próbálkozások, amelyek valamiféle haszonnal kecsegtetik a központi iskolarendszer működtetőjét, felhasználható, hasznosítható eredményeket ígérve. Ezeket külön engedélyeztetni kell és – a nemzeti szocializmusban ugyanúgy, mint a bolsevik közoktatási rendszerben – „kísérlet”-eknek nevezik őket.

Természetesen nem kísérletek a szó tudományos – természettudományos – értelmében, hanem burkoltan alternatív (a központi irányzattól eltérő, más) próbálkozások. (Szerintem elvileg is engedélyezhetetlen egy „kísérlet” gyerekekkel, míg viszont egy alapelveit és működési rendjét felfedő pedagógiai próbálkozás, amelyet a szülők szabadon választhatnak gyermekük számára, nem ütközhet akadályba.)

(Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)