FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Szarajevói mahalák III. / A magyar mahala

A városaimra gondolok, Pozsony és Prága Vinohradyjára, meg a Montmart-ra, régen eltűnt és beépült városi szőlősökre, míg a régi török temető egy fiatal diófája alatt ülök arra várva, hogy a szemerkélő eső alábbhagyjon. Az augusztusi forróság szinte ólmosan párás levegőt nyom a völgyre. Lenézek a városra alattam, köröttem, és Mártára gondolok, aki lánykorába nézett így le Pozsonyra, mikor a sor végére ért. Mártára, az egyetlen maradi család sarjára, akinek sikerült visszatérnie „a kitelepíttísbű”. Kilenc év töméntelen hivataljárása után a somogyi falu tapasztalatait, a téeszben az ottmaradt (kitelepítetlen) sváboktól ellesett szőlőművelést a családnak sikerült a pozsonyi Vinohradyn hasznosítania, s ezzel tőkét teremteni az újrakezdéshez. A szőlős egy része beépült, a dombtető felőli részén pedig a daruk ma is új luxuslakásokat építenek. 

A temető dombjának aljában futó Vinograd utcában sincs nyoma a valahai szőlősnek. Az utca folytatása felfelé a Grličića brdo nagy temetője irányában már a Rogina nevet viseli, a dzsámiról, amely állítólag a legkisebb nemcsak a városban, sőt nemcsak Boszniában, de egész Európában. Nem sokon múlott, hogy az 1660-ban épült Rogo Zade dzsámit az ötvenes évek impulzív urbanizációja nem törölte le a föld (domb) színéről. Az 1972-es restauráció alkalmával ugyan kissé kibővült a beltér, 50 négyzetméterével még mindig tartja a rekordot. Az apró dzsámi faminaretje az utcaszintről még alacsonyabbnak tűnik, hiszen az épület, mintha csak nyaktörő módon egyensúlyozna, a lejtőbe épült. A mellette található húsz nišan (sírkő) e magaslatról bámulja a festői tájat, a völgyben terpeszkedő várost. Mellesleg Salih Sidki Muvekkit Hadžihuseinović, a 19. századi bosnyák történetíró is itt van eltemetve – törökül írt Tarih-i-Bosna című művét csak néhány éve adták ki. Szintén itt nyugszik Hadžiomerović, az első reis ul-ulema Boszniában (a muszlim közösség fejének tisztségét az osztrák–magyar okkupáció után vezették be). Az egyik turbános sírkőnél izgalomba jövök: csúcsába apró gödröcskét vájtak, a sírban tehát egy evlija (a jó, azaz szent ember) várja az ítélet és feltámadás napját. Elterjedt népszokás volt az evliák sírköveiben ily módon felfogott esővizet inni, ugyanis gyógyerőt tulajdonítottak annak. 

Mégse az apró dzsámi apró sírkertje az érdekes, de az az apró épület, amely három sírt rejt – s mely fölé már régebben fából türbét emeltek. A hagyomány ugyanis úgy tartja, hogy magyarok telepedtek meg a Sumbul mahala fölött és a Rogo Zade építette dzsámi körül, akik szőlőműveléssel foglalkoztak. Közülük való a három sír lakója is, akikről persze nem tudni semmit, csak annyit, hogy egyikük mufti volt. Nyilván a megpróbáltatásaik és állhatatosságuk miatt tarthatták szenteknek a kiűzött igazhitűeket. A három evlia állítólag gazdag családból származott, s mindenüket hátrahagyva pusztán néhány szőlőtövet hoztak magukkal.

Valóban magyarok voltak, vagy muszlimok, akik Magyarországról jöttek (amelyet a latin/német Ungar szóból képzett török Üngürüz átvételével Unđurovinának nevezték)? A vallásuk világos – de milyen nyelvet beszélhettek? Délszlávul beszélő bosnyákok voltak Magyarországról (akik ugyan néhány generáció alatt el is magyarosodhattak), vagy az iszlámra áttért „őslakosok”? Talán a törökök kiűzése után az ott maradt muzulmánok többségéhez hasonlóan az inkvizíciótól menekültek? Ki tudja. A dzsámit egyébként a nép Ostrogon néven is emlegette sokáig, így az egyik feltételezés szerint a telepesek Esztergomból menekülhettek a város visszafoglalása idején (1683). Mindenesetre a Savoyai Jenő csapatai által felgyújtott vagy lerombolt dzsámik jegyzékében már 1700-ban e néven szerepel.

A legenda másfajta válaszokat kínál. A türbe arról tanúskodik, szent embernek tartották őket, csodatévő erejükhöz folyamodtak betegség és terméketlenség esetén. Búcsút jártak, a bosnyák muszlimokra jellemző módon a pravoszláv ünnepekhez kapcsolódva: május 6-án, vagy a Szent György napján (Đurđevdan) vagy az azt követő negyvenedik napon hajnalban (sabah). Egy későbbi néphagyomány szerint az osztrák–magyar időkben, ha a szarajevói legények el akarták kerülni a besorozást, ide jöttek imádkozni. Hogy ennek miféle összefüggése van a magyar múlttal, csak találgatni lehet.

Valóban innét nyílik a legjobb kilátás a városra, itt terül el a lábam alatt körben az egész régi Szarajevó, ide vetül a legtöbb napfény, a talaj köves, de nem terméketlen, szőlőnek ideális, akárcsak az Esztergomi Szőlőhegy, vagy a pozsonyi Vinohrady. Mártára gondolok, ő mondta, volt ott egy Szűz Mária kápolna, oda jártak imádkozni a lányok, hogy az udvarlójukat ne vigyék el katonának, mondták az öregek.