FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Szarajevói mahalák III. / A lépcsők 2.

Aztán vannak egyenesen, peckesen emelkedő lépcsők, mint amilyenek a Mejtašról vezetnek le a csarsija felé, akár frekventáltabbak, akár bújtatottak (mint pl. a Ludvik Kubáról elnevezett lépcsőutca). De haladjunk most tovább a régi mahaláktól, és azok helyén újra- és továbbépülő negyedektől az újabbak felé, nyugatabbra. Mert lépcsők nélkül nem lehet élni ebben a városban.

A „hagyományos” sziklabetonozós technikával épült lépcső vezet le a Goricáról hosszan a Holiday Inn mögé. E lépcső fokai talán a leghosszabbak és legalacsonyabbak a városban, itt igazán lomhán lehet haladni. A lépcsők aljában egy téglafal, rajta ötletes képek, melyek éppen az emelkedővel játszva épülnek be a közeg perspektívájába. Lám, a csúcsán lévő régi-új Zindžirli Ibrahim-dede türbéjétől, a Crni Vrh sorházai közti, a két világháború közt a vasúti munkásotthonoknak épült kopott társasházak melletti rövid lépcsőkön, majd ezen lomha lépcsőutcán át jutunk le, s az aljában a street-art kapuján belépünk a metropoliszba. Az égőbe, a szétlőtt ikertornyokéba és parlamentébe, ott sárgállik előttünk a Holiday Inn, ahonnét a világ szeme nézte az égő várost, ám látképünkből nem hiányozhat az katari tržni centar azóta felépült gusztustalan és semmitmondóan mutatós tornya. A Goricán egyébként is különös lépcsők rejlenek. A Crni Vrh legfelsőbb, soha meg nem épült szintjén egyszerre befejezetlenül és romosan áll egy társasházsor. Noha az alatta lévő utcaszinttel a két teraszt összekötő lépcsők megépültek, mára teljesen benőtték őket a bokrok és fák, a lépcsőfokok szeméttel, szilánkokkal, romokkal, avarral teltek meg, mintha csavargókon, drogosokon és egyéb harambašákon kívül még a kísértetek sem járnának itt. Innét már nincs hová feljebb menni, e szinten-szirten túl már nem vezetnek lépcsők.

A Gorica Alipašino fölötti utcáin szelíd bérházak sorjáznak, a lépcsők néha köztük, néha az épületen tunelszerűen vezetnek át. Körben lombok, minden zöld, mégis átlátható és lineáris – szabályszerű, mégsem rideg, szimmetrikus, mégsem kiszámítható. Ezek a lépcsők Pozsonyra emlékeztetnek. Kevés kedvenc helyeim egyikére, a Pod Kalvárioura vezető lépcsősorra.

És ha már szabályszerűség: ott van Ciglane, a szocreál építészet büszkesége, ahol a lejtőben futó utcák és a bérházak szigorú teraszok, maguk is lépcsőkké változnak, mintha az egész boldog munkásnegyed egyetlen hatalmas lépcsőzetben verne hajlékot. Persze nem úgy, mint a régi mahalákban: az maga volt a káosz!  Ciglane monumentális lépcsősorában, mely a siklóval párhuzamosan épült, a szabályszerűség szabvánnyá és térbeli monotonitássá szilárdul. E lépcsők maguk is olyanok, mint az itteni panelek lépcsőházai – csak épp plain air-ben. A gyakori lépcsőfordulókkal ugyanannyi fok és lépésenként ugyanott megtört járás monoton ritmusát, a felfelé lépcsőzés fárasztó unalmát azonban az egyre festőibb kilátás feledteti. A maga kopárságában, meredek magasságában és szédítő kitettségében sem félelmetes a lépcsősor. Sőt, furcsamód éppoly emberközpontú és meghitt (!), akár a Gorica vagy a régi mahalák lépcsői. (lásd a képen)

Mert lépcsőzni kell, a mellettünk lévő sikló (valóban ez bizonyul a legügyesebb közlekedési eszköznek itt!) megint nem működik. Már működött a Kosi lift, nem a háború óta áll, de most épp nem. Tárgyalnak működtetéséről az illetékesek, tájékoztat a liftajtóra kibiggyesztett papír. Már ment néhány hónapig év elején, állítólag ősztől megint fog, mondja egy járókelő, egy középkorú nő, akit leszólítok. Ez van, lépcsőzni kell, lépcsőzni fel és le, ebben az átkozott városban, ahol lépcső ezernyi van, de tisztességes aluljáró egy sem. Lépcsőzni, mert itt csak felfelé lehet haladni, vagy ereszkedni. Ciglane tényleg a csúcs. Lépcsője túlszárnyalja hosszával és magasságával a régi mahalákat. A komcsi minta, szocreál mahala egyébként kedvelt lakhelye a város hipsztereinek, s célpontja az effajta, mára jócskán megkopott monumentalizmusra gerjedő turistáknak. Megkopott, mégis otthonos, monumentális, mégsem megalomán. A lépcsők falára a street artosok egy hatalmas fát festettek, amely csak távolról látszik – szinte égbe nyúlik. Más lomb nem igazán fér ide a falaktól.

Valaha az osztrák–magyar időkben téglagyár volt itt, a domboldal agyagos földjéből készítettek téglát, mint ahogy a neve is mondja. Ciglane – téglagyárak. Szó szerint viszont Téglásoknak is érthető. Az pedig nem más, mint egy tó neve Maradon. Onnét bányászták az agyagot a téglához a romák a régi világban. Maradon persze csak sík van, lefelé lehet haladni egyedül, süllyedni a vízszint alá – itt meg, folyton a lépcsők a semmi magasába.