FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Szarajevói mahalák I. 

A birodalomban az arab szó ugyanis a legkisebb adminisztratív egységet jelentette normalizált infrastruktúrával és létesítményekkel, sejtként egy hatalmas organizmus testében. Gondoljunk azonban csak olyan városok különbségeire e testben, mint Aleppó, Isztambul vagy Szarajevó. A mahalák világa összehasonlíthatatlan. De vegyünk alapul kulturálisan és nyelvileg egységesebb közeget, nézzük például a mai exjugoszláv városokat az ottomán korban: Szkopje, Novi Pazar, Szarajevó mahalái csak a felszínen hasonlítanak, az ottomán építészet és a lakosok nyelvének külcsínében. De ha csak egyetlen várost nézünk meg alaposabban, Szarajevót (a mahalavilág folyamatossága a Balkánon talán a leginkább itt maradt fenn), a különbség az egyes városrészek között – ha nem is látványos – szinte tapintható. 

Igaz, kevés régi (bosnyák) törökház maradt fenn eredeti bájában (a nyilvánosság számára egyfajta tájházként a Svrzo család háza látogatható), s azok is inkább a gazdag városiak udvarházai. A hagyományos elemeket az újabb kor házain máig felfedezzük: a kiugró emelet, rézsút farácsozat az ablakon, a nagy fakapu apró tetővel, azon pedig a hagyományos díszes, fém nyitókar, amelyet az európai szem túlméretezett kopogtatónak néz. Az ún. zvekir egyébként a bosnyák identitás szimbólumaként, poszttradícióként tovább él napjaink trash-kultúrájában: már a mobil hátuljára ragasztható apró zvekir is kapható, karikájába belefűzheti az ember az ujját, míg telefonál, azaz a kommunikáció kapujában áll, akárcsak régen a kávézásból hazaindulva búcsúzkódó két mahaluša, akik a kapuban sem bírják berekeszteni a csevej (pletyka?) áradását.

A szarajevói mahalák időben éppoly változatosak, akár térben. Mivel a város a Miljacka völgyében épült, topográfiailag háromfelé osztható: dél felől a Trebević meredek lejtőjére, az északi enyhébben ereszkedő Pašino brdo (a pasa hegye) oldalára, és a nyugat felé nyúló völgy laposára – itt a csarsia, a város szíve. A mahalák főként a meredélyen épültek girbegurba utcákkal, s a csarsián túl nyugat felé. Az ottomán város az Ali pasa és a Magribija dzsámijáról elnevezett mahalákig terjedt, minden, ami ettől nyugatabbra esik, korban is csak ez után következve épült. 

A két meredély világa a mérvadó. A lakosok az északi oldalt részesítik előnyben, mert a város ezen része kapja a lejtő és a nap járása miatt a legtöbb fényt. A girbegurba utcák itt labirintusszerűen torlódnak egymásra, az idegen könnyen eltéved. Fatihra gondolok, Isztambul legrégibb negyedére, ahol egy este órákig bolyongtam, az is girbegurba, lejtős labirintus, de teljesen más, mint itt, ahol nincsenek omladozó török faházak, hidzsábos nők, még a fény és a levegő is más. Itt, a Pašino brdo alatt az élet könnyűnek tűnik, az üzlet a csarsián kiszámíthatónak, a Birodalom pedig virágzónak. Bizony, itt hamarabb virágzanak ki a fák, mint a szemközti oldalon, vagy akár a völgyben. 

A szemközti oldalon tovább olvad a hó, a kikelet késve kel ki. A reggel ködbe burkolódzó Trebević csúcsa a völgy fölé magasodik, kiszögelléseit, lejtőit és kanyarulatait követik a mahalák girbegurba utcái, amelyek csak a fenyőerdők vagy az aljukban lévő sziklaszirtek alatt szakadnak csak meg. Memli strana – így nevezik a szarajevóiak a déli oldalt, azaz: dohos oldal. A hegy erdői ugyan mindig friss levegőt árasztanak, ám ez még a legforróbb napok estéin is páradús marad: a gyakori ködök és esők miatt a mosás nehezen szárad. Minden nedves, a penész könnyen lakást vesz a házakban. Ez az árnyékos oldal, amely a napossal szemben áll – igaz ugyan, hasonló okokból: a nap pályája és a lejtő dőlésszöge miatt. Valóban árnyékos, hiszen a hegy magaslatai és kiszögellései kiváló lőállást biztosítottak az ostrom idején az agresszoroknak. A Föderáció és a Köztársaság közti határ máig a Trebevićen húzódik, az erdőkig felfutó utcákon túl, sőt néhány helyen, azokat is láthatatlanul kettévágva.