FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Szarajevói mahalák III./A lépcsők 1.

Akár a hosszú, szélesen tekeredő csiga(szerű) lépcső a Skenderija mögött, melyet éppúgy ottani sziklákból raktak s betonoztak össze középen zöldre festett vaskorláttal, mint oly sok helyen a régi mahalákon továbbélő városnegyedek utcáin. A heves esőzések, amelyek patakká alakítják az utcákat (errefelé ismeretlen a pocsolya [lokva] fogalma), meg az égető napsütés, mely nyaranta a hercegóc hőgutát is elhozza ide az erdőségek alá, rövid esztendőkön belül megőrlik és elvássák az anyagot, elválasztják a lépcsők szikla alkotóelemeit. Erodálódnak, akárcsak a társadalom, mely alkotta őket. Darabjai, a kilazult sziklák bármikor maguktól megindulhatnak a lejtőn, s agyoncsaphatják az útonjárót, aki elhanyagoltabb állapotok közepette már nem is lépcsőn jár, de kövek, ki-be dőlt sziklák során. 

Kovačići alatt a Terezijáról olyan lépcső vezet felfelé, amelynek a közepe végig leomlott, s csak a lépcsőzet két oldalán lehet óvatosan feljutni rajta. Az ráadásul tisztességgel betonozott lépcső: lám, nem sokkal tartósabb, mint sziklás társai. Bár kitudja, mikor omlott végig: tegnap? Vagy évtizedek óta így áll már – az ilyesmi ebben a városban eldönthetetlen. 

A mahalai lépcsőház legszebb példája az az elegánsan ívelt grádics, amely a város szívébe, a Vječnica mögé, a Bentbaša kezdetére vezet. Kovači Jekovac nevű utcájából nyílva, a város egyik legrégibb temetőjétől indult valaha – ma pedig az egyik legfiatalabb temetőjétől: itt található a monumentális Šehidsko mezarje, a háború áldozatainak temetője. Ahogy azt a szarajevói mahalákban megszokhattuk, úgy itt is, bár festőibb módon, az egyre meredekebben ereszkedő Nadmlini utca változik át egyszercsak lépcsősorrá. A rendezett lakóházak sorát romos, omladozó, zölddel benőtt épületek foghíjai szabdalják – némelyikről eltakarítottak már mindent, építési teleknek kínálja a tábla. Ahogy ereszkedünk, úgy szorul az utca lépcsőházba: itt már fecskefészekszerűen tapadnak, tornyosulnak egymásra a házak. Az utca beszélő nevét állítólag még a városalapító malmairól kapta, hiszen Gázi Isza bég vakufjának (kegyes alapítványának) a Bentbašán áthaladó Miljackán álltak a malmai egészen a 19. század második harmadáig. A Nadmlinit félbe vágó Halilbašić utca sarkán található a naksibendi és a mevlevi dervisrend központja. Továbbhaladva a derviskolostor mellett a falába épített česmára (forráskút) lehetünk figyelmesek: az arab betűk és a virágmotívumok népies, mondhatni gyermeki hangulatot árasztanak, mintha az előbb rajzolta volna fel valaki zsírkrétával. S valóban: lehetetlen eldönteni, hogy maradandó, vagy mulandó alkotásról van-e szó.  A grádics Kučuk Katib Muhjiddin dzsámija mellett vezet el – a mo­hácsi vész idején keletkezett mahala e köré tömörült. A lépcsőutcára néző fal vasrácsos ablakai mögött bekukkantunk a dzsámi haremjébe (elzárt hely) – fák árnyában régi török sírkövek mellett illatozó rózsabokrok. Úgy magasodik egyre fölénk a fehér kőminaret, ahogy egyre lejjebb ereszkedünk a grádicson. (lásd a képen)

Aztán ott van a bistriki, kecses ívelést és meredek lejtést egyesítő Za beglukom utca, amely a hét testvér türbéje előtt indul az egykori Ferenc József kaszárnya mögött, s csavarodik felfelé meredek lépcsők során, a domb kúpjának csúcsán a lombok mögé vesző Brdo dzsámi minaretjének tengelye körül. Hogy aztán valami szürreális trükkel az utca és a domb alatt áthaladó gyorsforgalmi út tunelje fölött vezesse át az útonjárót. Valóban nyaktörő s festői mutatvány.

A lépcsőutca lehet meredeken emelkedő is, mint az Alifakovac lépcsősora. Ez a Miljackától a Hadžijska džamija mellett visz fel meredeken a temetőbe, s odafenn a város egyik klasszikus látképét, panorámapontját adja. Útközben egy tipikus mahala-pékség mellett haladunk el jobbról, remek somunt (pita, lepényszerű kenyér) árulnak itt, de semmi mást. A so­munt helyben sütik, forrón kapod, ramazánkor a zamatos aromájú fekete köménnyel (čurekot) megszórva – a Korán és az Ószövetség szerint minden bajt gyógyít. Az iftárra (az esti lakoma) készülve sorok várnak itt. Aztán balról egy foghíj-telek mellett haladunk el felfelé baktatva: itt született Mehmed Mejlija Guranija, a 18. sz. legjelentősebb bosnyák dervis költője és kalligráfusa, aki főként törökül írt. Sírversei a város temetőiben még ma is olvashatók. A szülői ház falai omladékok, zöld dzsungel rejti őket. Hűsölhetsz árnyékában a meredek kaptatón megállva, útban a temetőbe.

E lépcsők utcák is, s ez fordítva is igaz: az utcák a mahalában, mintha fokok nélküli lépcsők volnának. Néha annyira meredekek, hogy alig járhatók, mondjuk egy nyári zápor után. Így csúszott ki alólam a talaj Soukbunar egyik utcáján – szerencsére letenyereltem, mielőtt szétvertem volna a kobakom. Így megy ez fokok nélkül. Mi lehet itt télen? Bože sačuvaj!