FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Szarajevói mahalák II. / Utcák és patakok

Így aztán a város északi és déli lejtője, a napos és a dohos oldal mindig egymást nézi, s úgy vágyik másikára titokban, mint a sors kényszerűségében elválasztott szerelmesek a régi sevdalinkákban. A térben éppúgy kanyarognak a mahala utcái, ahogy e régi szerelmes dalok cifrázó melódiái, az idegen láb és fül számára éppoly követhetetlen belső rend alapján. Énekelni persze csak lefelé menet van esély, felfelé liheg és izzad az ember. Az inverz függvények e városban a térre éppúgy alkalmazhatók, akár a lakosságra – s mindez a mahala utcáján találkozik. Mert itt, ebben az inverz fel-le útrovásban mintha csak gondtalanul dalolászó és törődött, fáradó és gondterhelt emberek találkoznának szembe attól függően, a csarsia felé mennek-e, azaz ereszkednek, vagy onnét jönnek, azaz másznak (a napos oldalon) vagy egyenesen kapaszkodnak (a dohos oldalon) vissza a mahalájukba.

Igaz ugyan, hogy megéri az erőfeszítést: minél magasabbra jut a járókelő, minél jobban fárad, annál festőibb panorámával, friss levegővel, falusiasabb, a vad természetbe tartó környezettel ajándékozza meg a mahala. Felső fertályai pedig ráadásul magányos sziklákkal és kiszögellésekkel, méltóságteljes borókafenyőkkel, elhagyott temetőkkel, ahol a megfáradt test a vidék gyönyörűségétől meghatva szabad lelkét útjára eresztheti, s meditatív szemlélődésbe merülhet galambok köröző raját vagy ragadozók magas röptét követve a másik oldal felé. Persze, más előnye is van e mindennapos túráknak: a mahala sosincs híján formás comboknak és kerek fenekeknek. S akár az építészete, úgy embere is alkalmazkodott a természethez: az igazi mahaluša dereka széles, csípője keskeny, a mahalac lába hosszú és legalább két méter magas.

De mennyire más a járókelő, ha lefelé igyekszik a csarsijára, ha lábait oly fürgén szedi, mintha csak siklana, sőt, gurulna, és mintha egy szempillantás alatt teremne egy másik helyen, ahogy a szentéletű evliják csodás legendáiban lenni szokott. Az otthon zártságát, a túlsó oldalra való kilátást felváltja a csarsia sürgése-forgása, az üzletek tömkelege, a tömeg forgataga, a forgalom zaja, az élet zajlása. Mert az élet éppúgy odalenn a völgy laposán zajlik, vagy épp csak folyik, akárcsak a Miljacka, melynek vízszintje a völgy legalacsonyabb pontját adja. Itt folyik össze minden, itt találkozik vevő és eladó, úr és szolga, jövevény és őslakos, keresztény és muzulmán, barát és ellenség, megszálló és ostromlott, vagy az egymást beteljesíthetetlen epekedéssel szemlélő két oldal mahalaca és mahalušája.  

Ellentétben a keringő galambrajjal, az elhúzó dolmányosvarjakkal és a ragadozókkal a magasban, az ember csak a lesiklás, leiramodás, leereszkedés gyönyörét tapasztalhatja meg, ezt a legősibb, minden prófétán és valláson túli Törvényt, amelyet Szent Nyúton a nehézkedés erejének nevezett. Bizony, a járókelő, akár a sebes patak iramlik a völgy folyama felé, hogy elvegyüljön abban. Szinte minden mahalának megvan a maga patakja: akár az utcácskák kusza füzére, a nehézkedést követve egyesülnek ezek is, s rohannak a Miljackába, akár az ágak-bogak a törzsbe, sebesen, mint a szerelmes a találkára. Bistrik negyede például a patakjáról kapta a nevét, akárcsak Koševo vagy Kovačići. Máshol pedig az utcák veszik át a patakok nevét, mint például Vratnik negyedében a Ramića banja (Ramić fürdője), vagy a Piruša (sőt, a szomszéd utca egyenest a Potok nevet viseli), vagy a Potoklinica – szintén a napos oldalon. A dohos oldalon pedig ott van Bistrik mellett a többi Trebevićen eredő patak: Megara, mely Hrid alatt folyik, vagy a Mutni Potok – igaz, e komor név nem öröklődött át utcára.

S hogy miért a nevek? Mert sok helyen csak ennyi maradt a patakokból. Vizüket száműzték a föld, vagyis az út alá, amely eddig mellettük futott az Osztrák–Magyar időkben, vagy a 30-as évek derekának radikális városalakításai során. Csak a magasabban fekvő részeken bukkan elő néha a betonhengerek szigorú szorításából például a Ramića banja szegényes vize. A Bistrik patak a fenyvesek közül árnyékos, mély és nyirkos völgybe lép ki, mely fölé jobbról alkony-festette sziklák (melyek mint óriás és vad lépcsőfok egy további utcákat sorakoztató fennsík szélét jelölik), balról három emelet magasban lévő házak és udvarok (a Krka utca) kiszögellései záródnak (ld. a képen). A patakot hatalmas betonzsilip kényszeríti a föld alá – azon túl kezdődik Bistrik, az utca. A patakkal már csak az Atmejdan alatt, a Latin híd tövében találkozunk abban a pillanatban, hogy a szabályozáskor magas kőfallal megregulázott Miljackába torkollik a vizét okádó fekete nyílásból.