FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: A szentek városa III. / A mosolygós és a mérges dervis

A dzsámi mögött találjuk meg Džebar-dede türbéjét, elrejtve, elbújva, elfelejtve két ház között az utca túlfelén egy kiskertben. Az apró faházat, amely a sírkövet rejti, az idegen szem könnyen fáskamrának nézheti, még akkor is, ha ehhez túlságosan puccos is: a frissen festett barna faházikó túl takaros, apró ablakán farács (rešetke). Persze, azért egy infótáblát is találhatunk róla. Džebar-dedéről, aki a naksibendi rend tagja volt igen keveset mond: mindössze, hogy 1463-ban esett el, mint a Hódító szultán katonája, s az első sehidek egyike. Az emlékezet azonban – igaz, csak egy picivel – mégis többet hagyott ránk. Úgy emlegették, mint a mosolygós dervist, s úgy tartották, aki türbéje mellett elhalad, öröm tölti el. S valóban így, az öröm türbéjeként tartották számon. A türbe még a második világháború előtt megsemmisült, de ennek körülményeiről sem derül ki semmi. Később újjáépítették – ez látható ma is (lásd a képen).

A hagyomány úgy tartja, Džebar-dede testvére Urjan-dede volt, akinek türbéje az egykor Piščivodának nevezett városrészben, Džebar türbéjétől nem messze, magasabban, keletebbre húzódik meg, a régi szefárd zsidó temető szomszédságában. Szintén nem könnyű megtalálni, még a helybeli lakosok közül sem sokan ismerik. És róla sem maradt fenn sokkal több, mint testvéréről. Urjan, akárcsak testvére, harcos dervis volt, s szintén sehid, a bevételkor esett el. A testvérpár akár a Nap és a Hold: míg Džebart az öröm jellemzi, addig Urjannal kapcsolatban úgy tartja a kegyes hagyomány, nem szereti a látogatókat, aki pedig örök nyugalmát megzavarja, méltán tarthat bosszújától. Türbéjét „mérges/dühös türbének” nevezik.  

Hogy hogyan viselte a mérges dervis türbéjének néhány hónappal ezelőtti felújítását, nem tudom. Reményeim szerint a munkások még ma is jó egészségnek örvendenek, s nem kap szárnyra ellenkező esetben egy városi legenda a bosszúálló dervisről. Bízzunk inkább a jótékony felejtésben. Augusztus végére már – ekkor tettem próbára Urjan haragvó szellemét – a gyom is kinőtt az építkezés friss földjén. A türbe kritikus állapotban volt, a teteje beázott, a falai megrepedeztek, a meredek lejtő ugyanis egyre lejjebb csúszott alatta. A felújítás így nemcsak az épületet érintette (le kellett bontani), de a meredélyt is meg kellett regulázni: hatalmas betonfalak vízsszintje közé szorítani a csuszamlást, terasszá alakítani a lejtőt. Ha e hosszan a semmibe nyúló betonfal végére merészkedünk (életveszélyes!), az egyik legkirályabb panorámát kapjuk: remegő vakbéllel nézhetünk le a városra. Ezen a placcon az újságok szerint új derviskolostor fog épülni. A szociális lakások persze várhatnak.

Džebar-dede takaros kis házikója a kiskertben inkább a katolikus szakrális kisemlékekre, haranglábakra, Mária-oszlopokra, Nepomuki Szent Jánosokra emlékeztetett (akár a zijáret a türbékhez, ezekhez is ment régen a proseció). Urjan új türbéje azonban inkább egy liliputi spanyol típusú lakóházra emlékeztet hófehér brezolitjával és vörös tetőcserepeivel. Idegen szemnek talán groteszknek hat, hogy a házikó riasztóval is biztosítva van – de e „balkáni” tájakon, ahol még az utóbbi évekig is eleven hagyománya volt a vallásos épületek gyújtogatásának, tönkretételének, talán nincs is min csodálkozni. Džebar-dede apró fatürbéje öröm helyett inkább valami titkos bánatot sugároz, pláne, ha a szomszéd házon látható golyónyomokra téved a tekintetünk, vagy az utóbbi harcok idején elesett sehidekre emlékező márványtábla a szemközti mecset kerítésén. Sehidek és sehidek között is van különbség.

Džebar dede türbéje előtt a kiskert nemcsak rózsáktól díszlik, de régi turbános sírkövektől is – ők is sehidek, ám nem a török hódítás, s nem is a jugoszláv háború idejéből. Itt nyugszanak „Soukbunar hősei”, azok az ellenállók, akik a város osztrák–magyar bevételekor estek el 1878. augusztus 19-én az utcai harcok során. Itt, a Debelo Brdo alatt véres összecsapások voltak, akárcsak a 90-es években, ekkor is e kulcsfontosságú pozíció megkaparintásával vált védtelenné a város. Igaz, az utóbbi háborút lépten-nyomon emlékjel juttatja eszünkbe, a régebbi azonban túl távol esik az időben: ahogy Džebar-dede kora, emlékezete inkább már a legendák ködébe vész. Harcok folytak Urjan-dede türbéjének környékén is. Hogy a nyugalmát szerető mérges dervis hogy viselte a türbéje megsemmisülését a harcok során, nem tudni. Pedig még a sírköve is elpusztult: a lerombolt nisánt csak 1910-ben pótolták újjal.

Urjan és Džebar, az első legendás sehidek szent hatalma mintha szertefoszlott volna más korok más sehidjei hulltával: Džebar türbéjét öröm és vígság helyett bánat és komorság, Urjanét pedig a külvilág, az állandó pusztítás és újjáépítés iránti teljes közöny lengi be a düh és bosszú helyett.