Félelem és reszketés Budapesten

Kozák doktornő (Varga Lívia) és Örley tábornok (Pólos Árpád) táncaGabriel Bodnár felvételeAztán tíz perc után azon kaptam magam a kassai Tháliában, hogy idegesítenek a meglehetősen mesterkélt dialógusok, hogy nem bánnék már egy kis mozgást a színpadon a sok szó, szó, szó mellett, hogy az egész inkább publicisztika, mint dráma, inkább rádiójáték, mint színházi előadás. (Tán illetlenség ilyet írni, de szerencsére ma már szólás- és véleményszabadság van, és szerencsére bele se tudok gondolni, milyen lehetett az élet 1951-ben, amikor a darab cselekménye játszódik. Paradox helyzet, nemde?) Az is rögtön kiderült számomra, hogy ez egy eszmedráma, nem hús-vér emberek, hanem ideológiák feszülnek egymásnak, a józan ész, a polgári értékrend képviselője harcol az agyradírozó kommunizmus hipnotizált áldozataival. Rákosi Mátyás – Sztálin legigyekvőbb diákja – horrorisztikus hellyé tette Magyarországot, ahol az „osztályidegeneket” huszonnégy órán belül isten háta mögötti helyekre ebrudalhatták, és senki sem tudhatta, mikor fékez a háza előtt az a bizonyos rettegett autó.

A szerző személyes élményből indult ki: a kitelepítésre ítélt főszereplőt, Örley tábornokot saját édesapjáról mintázta. Finoman szólva mégsem ez lett Görgey legjobb darabja. Kevésbé finoman szólva ez egy közepes darab, amellyel még a nagy mágus, Makk Károly sem tudott csodát tenni. Talán ha filmre vitte volna, izgalmasabb dolog születhetett volna, de hát a színpadon nem lehet múltbéli emlékképeket beúsztatni, ravasz vágásokkal operálni, külső jelenetekkel megmozgatni a sztorit. A színpadon marad a szövegkönyv, a színészek és a díszlet, amely mellesleg remekbe szabott, sokat lendít az előadáson (a polgári légkör megteremtése Bényei Miklós munkáját dicséri). A szövegkönyv olyan, amilyen: esszészerű monológoktól terhes, nem kifejezetten realista. A színészek megtettek minden tőlük telhetőt, nincs szégyenkezni valójuk. Pólos Arpád az új rendszer áldozataként ironikusan beletörődő, magasan a dolgok fölött álló figura, aki megadóan veszi tudomásul, hogy a történelem ismétli önmagát. Varga Lívia jól adja a meggyőződéses kommunistát, aki hirtelen szembekerül a pártideológia abnormalitásának eredményével, gondosan felépített világa a szemünk előtt semmisül meg. A házvezetőnőt játszó Kövesdi Szabó Mária pedig az agymosás tipikus elszenvedőjének szerepében csetlik-botlik, rendkívül meggyőzően. Egyszerű lélek, a vak lojalitás, az engedelmesség, a hatalom tévedhetetlenségébe vetett hit megtestesítője. Annyira „nincs képben”, hogy nem lehet haragudni rá.

A darab ősbemutatója egyébként 1983-ban volt a Madách Kamarában, órákkal a premier előtt még nem volt biztos, hogy Aczél elvtárs rábólint-e, vagy sem. Aztán mégis megérkezett az engedély. Nyíltan kritizálni a tisztogatásokat, a kitelepítést akkoriban igazi hőstett lehetett, 2006-ban azonban ennyi nem elég a színpadon. A szerző inkább egy mélyreható megfigyelő tudományos érdeklődésével tanulmányozza hőseit. Egy ember, akinek huszonnégy órán belül ki kell lépnie villájából és eddigi életéből, valószínűleg nem úgy viselkedik, (poénkodik és legyintget), ahogy a szemünk előtt hőssé magasztosuló Örley, egy postás nem enged meg magának olyan bratyizó hangütést, amilyet a darabban felbukkanó kézbesítő (Várady Béla) prezentál, a zsidóság megszemélyesítője, Gyurkovics Mihály pedig igazi papírmasé-figura, amiről ő természetesen nem tehet, a körülményekhez képest korrektül oldotta meg szerepét. A darab főszereplője tulajdonképpen nem Örley tábornok, hanem az a pusztítás, amit a hamis eszmék a lelkekben, az agyakban véghezvisznek. A személyiség nem kelléke, hirdetőoszlopa az ideológiának, hanem szenvedő alanya. Eltorzult emberek, félelem és reszketés, állandó bizonytalanság és kiszolgáltatottság, az idill látszata. És egy titkolt szerelem, amely a két ember politikai és társadalmi háttere miatt nem teljesedhetett ki, és amely az előadás legszebb három percét adja: Örley és Kozák doktornő (Varga Lívia) tánca felejthetetlen, még akkor is, ha közben a Nabucco Szabadság-kórusa szól, a darab során sokadszorra szánkba rágva a bujdosó-motívumot. Az pedig, hogy Örley rendszeresen beszél Párizsba emigrált fia és öngyilkos felesége fényképeihez, igencsak muris, a húsz éven aluli közönség tutira nem fogja díjazni, hiába magyarázzák majd nekik a tanárok, hogy ez volt az egyetlen lehetőség a monológok becsempészésére, másképp meg kellett volna húznia a szöveget a nem létező dramaturgnak...

A cím viszont telitalálat, az egészben ez a legjobb, mintha Görgey a gombhoz varrt volna kabátot. Többrétegű a jelentése: a Vérmező nyilvános kivégzőhely volt, átvitt értelemben pedig az elbukott, levert lázadások jelképe. És egyúttal a vár alatt található elit lovaglóhely is, ahol a „régi világ” képviselői galoppoztak reggelente, míg az utca népe munkába loholt.

A darab során természetesen felmerül az örök dilemma, hogy vajon az ideológia, az erőszakkal fenntartott politikai rendszer termelte-e ki a maga pribékjeit, vagy az emberek miatt deformálódott el a kommunizmus kezdetben működőképesnek tetsző eszméje. Válasz ezúttal sincs.

Makk Károly a beharangozó sajtótájékoztatón azt ígérte, senkinek nem kell majd szégyenkeznie a színpadra állított alkotásért. Nos, ez kvittelhető, viszont katarzisra se számítson senki a kassai Tháliában. A „korrekt” jelzőnél hízelgőbbet sehogy se bírok dolgozatom végére biggyeszteni. Pedig nagyon szurkoltam, de tényleg...