Felejthetetlen Hyppolit

Ma hatvan éve, hogy 1945. augusztus 1-jén meghalt Csortos Gyula, a két világháború közti korszak egyik legkedveltebb színművésze.

Munkácson született, 1883. március 3-án. Őrmester apja zsarnok családfő volt. A család állandó rettegésben élt, mert a mindennapos fenyítés biztosan bekövetkezett. Ennek egyik formája a borotvafenő szíj, illetve a bikacsök volt, a másik az éhkopp.

Alig várta, hogy elkerüljön otthonról, 1898-ban jegyzőgyakornoknak állt Soltvadkerten. Verseket írt, festett, szavalt, és másfél évi írnokoskodás után jelentkezett az Országos Színművészeti Főiskolára, ahova azonnal felvették. 1904-ben Makó Lajos debreceni társulatához került. Sikerei voltak, de magányos maradt, társai idegenkedve szemlélték, gőgösnek tartották, és nem is alaptalanul. 1907-ben hagyta ott Debrecent, előbb a Népszínházhoz szerződött, de novemberben már Beöthy László Magyar Színházának tagja volt. A zajos közönségsikereket neki is köszönhették, ezért mind magasabb gázsit követelt, mígnem Beöthy megmakacsolta magát és nem fizetett. Egy csaknem botrányba fulladt előadás után a feldühödött Csortos szerződésszegéssel lett a Vígszínház tagja. Két év múlva megint a Magyar Színházhoz szerződött, majd 1914-ben újra a Vígszínházhoz. A színház 1919-ben újította fel Molnár Ferenc Liliom című színművét, s a címszerepet Csortos kapta. Csortos 1922-ben a Renaissance Színházhoz szerződött, s ettől kezdve a háború kitöréséig a főváros szinte valamennyi színházában játszott, 1937-ben lett a Nemzeti Színház örökös tagja. Kiváló alakítások fűződtek a nevéhez: Asztrov (Csehov: Ványa bácsi), Shylock (Shakespeare: A velencei kalmár), Volpone (Ben Jonson: Volpone), Falstaff (Shakespeare: A windsori víg nők). Számos filmben is szerepelt, telitalálat volt Székely István részéről amikor 1931-ben rá osztotta a címszerepet a Hyppolit, a lakájban. Csortos cukorbetegsége a 30-as évek elején jelentkezett. Egyre gyakrabban szorult szanatóriumi kezelésre, mert diabeteséhez szívritmuszavar is társult, emellett önpusztító életmódjával egyáltalán nem kímélte magát. Budapest szőnyegbombázását ismerősei pincéjében vészelte át. Az ostrom után nagyon beteg volt, 1945 januárjában már a Fasor-szanatóriumban gyógyították. Nem jött rendbe, a színház mégis felpezsdítette. Fellépett a Nemzeti Színházban Csehov A medve című egyfelvonásosában, ezzel a szereppel búcsúzott. Júliusban ismét kórházba került, mert a lábán levő seb nem akart begyógyulni. A Ráday Imre által külföldről kért penicillininjekció későn érkezett, Csortos a Fasor-szanatórium betegágyán halt meg. A Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra.

Igazából nem volt társas lény, a közösségből ellenszenvet váltott ki állandó sértődöttsége, nyugtalansága, tekintélyundora. Barátkozni is csak mértéktartóan volt képes. Ehhez járult még, hogy színpadi tréfáival a magyar színművészet „rettenetes gyermeke” volt. Ezekkel gyakran nevetésbe fullasztotta a játékot, néha azonban olyan durvára sikerültek, hogy a színészek dermedten néztek egymásra. Különc egyénisége nem ismerte a műfaji korlátokat. Hevesi Sándornak, a Nemzeti Színház egykori vezetőjének megállapítása szerint Csortosnak se alakja, se hangja, se beszédművészete nem olyan, ami a nagy művészegyéniséget jellemzi, és mégis. És a mégisben van a megfoghatatlan titok, a lényeg. (MTI)