Fehér Renátó - Európaterminál: (kívánságkosár)

Derűs színkavalkád, alatta bolyhossá mosott bokafáslik mattfehérje. A romló emlékezet színe is mattfehér, a memóriára nincsen fásli. Janina nyolc éve jegyzetelni kezdett. Nem naplót vezet, írói ambíciónak sincs nyoma, nem szelektál, nem általánosít, sosem kalandozik el. Precíz, mint a színes rtv. Szédülni kezd a gondolattól, hogy elmulaszthat bármilyen részletet. Retteg, hogy visszafordíthatatlanul meg nem történtté szivárogna a sok délután. Uralja a pillanatot, mondaná, ha kérdeznék. A híradót és a lottósorsolást az egyesen nézi, kiír főcímeket, füzet végébe számokat, olykor eszébe jut, hogy ezekből egyszer majd kilátszhat a következő heti telitalálat, hogy a lottó logika, de nem tudomány. Éjjel sokáig ébren van, ilyenkor a hatoson gyakran barangolja be a világ legcsodálatosabb tájait, piszkálja fel a tenger végtelen mélységétől, a trópusi rovaroktól vagy a nagymacskáktól való félelmét, hogy aztán le is győzze a képernyő mögé zárt óceánt, esőerdőt, szavannát. Múlt hétvégén India fölé repült a színpompás pléd, oda visszavágyik.  Janina nyugdíjas, szolfézstanárnő volt azelőtt. Az egyetlen komolyzenei adó épp kikerült az előfizetett alapcsomagból, és a rádión sem segített már az antennára tekert alufóliaparabola. Napközben a hármas csatornát nézi vagy a négyest, a dunát, kívánságkosár. Engedelmes célközönség ő, operettország, kabaréjelenetek. Hónap közepe van, számolja a strigulákat: a Lady Karnevált ötödször adják le, jönnek a csehszlovákok, táncdaltúlsúly, ki nem állhatja. Janina a személyes üzenetek miatt törzsnéző mégis. Ahogy jut egy dobbanásnyi a légkörben áramló isteni áldásból, erőegészségből. Vagy a kettős keresztnév és a rokoni fok otthonosságából, amikor a jóvágású házigazda kimondja, hogy ángy, pedig Janina nem ángya senkinek. Hogy lehet ő is békésboldog a karácsonyi különkiadásban, hunyorgó izzó a fényfüzéren, ha két összetartozó idegen a világ két sarkában könnyek közt gondol egymásra. István-napi jókívánság Torontó külvárosából a székelyföldi Torockóra, ez az utolsó jegyzet a füzetben. István két hét múlva tölti be a hetvenötöt, ennek apropóján is üdvözli Kanadában élő bátyja, Péter, akinek meglehetősen nagy a háza népe, négy gyermeke mind családos, az unokák neve idegen hangzású, dédunoka talán még nincs. Janinának úgy rémlik, mintha Torontó és Torockó között nem először üzennének, a tornyosuló noteszek mégis kizárják, hogy visszaolvasson egy ott bujkáló családregényt. Bánk bán-áriát küldenek a hazáról, ez kifinomult ízlésre vall. Janina pedig családegyesít a műélvezet lecsukott szemhéjai mögött: ott van a torockói teraszon, zivataros évtizedek helyett meghitt adomák, neki is jut egy szék az asztalnál. Hálájuk jeléül biztos őt is felköszöntik majd Torontóból a nevenapján, a műsorvezetők a kedvességet be nem olvassák, de többször is lefut a hírsávban…  Közben lassan véget ér az operarészlet. Janina sosem akart tévében szerepelni, de ahányszor csak elkezdődik a műsor, felhangzik a szignál, kicsit mindig várja, hogy egy kedves ismeretlen a stúdiónak küldött levelezőlapon majd őt szólítja meg, ezt a pozsonyligetfalui szoba-konyhát. Megannyi út és megannyi bélyeg. De el akkor sem szomorodik, amikor nem jön a bejátszás. Sosem jön. A mindentudó jegyzetfüzeteket a heverő és a koloniál dohányzóasztal közti szurdokba hajítja. A folyamatos jelen időben nincs helye a kronológiának. Janina nem felejt, jó szívvel gondol Torontóra, Torockóra, de jön a híradó. Nincs adásszünet, hiába is várja vissza a duna tévé halait. Holnap is ül majd ölében pléddel a tévé előtt, ha kezdődik az ismétlés. Zárul a kívánságkosár, akár a szemhéj.