Fantomszál: a finom agresszió filmje

Tavaly június óta tudjuk, hogy a Fantomszál Daniel Day-Lewis utolsó filmszerepe.

Nemzedékének legjobb színésze korábban is mondott már ilyet, úgyhogy az optimisták legyintettek, a filmipart ismerni vélők reklámfogásnak tartották a bejelentést, a maximalisták viszont maximálisan megértették. Hiszen az ír színész felkészülési módszereit legendák övezik, a Fantomszál előtt például sokáig tanulmányozta a divattervezők lélektanát, majd megvarrt egy estélyi ruhát a feleségének.

Paul Thomas Anderson rendezőként és forgatókönyvíróként is ugyanez a megszállott típus, jól egymásra találtak ők ketten (nem most, már a 2007-es Vérző olajban). A Fantomszál az igényes nézőt célozza meg, de tulajdonképpen mindenkihez utat találhat; főleg azokhoz, akikre még senki sem szólt rá a reggelinél, hogy túl hangosan kapargatják késükkel a pirítóst.

A főhőst ugyanis minden felesleges nesz zavarja. Reynolds Woodcock híres divattervező, szalonjába dúsgazdag hölgyek járnak. Az 50-es évek Londonjában vagyunk, de sem a korról, sem a ruhaköltemények megrendelőiről nem tudunk meg sokat. Mert mindez nem fontos. Ami fontos, az a brokát esése, a szoknya íve, a pántok mérete, a csipke minősége. Reynolds, ez a vonzó, középkorú férfi nagyobb kéjjel nézeget egy válltömést, mint egy női vállat. A munkája az élete. Nővérével (Lesley Manville) viszik a céget, és senkit nem engednek közel magukhoz. Aztán ez a csodabogár felszed egy pincérnőt (Vicky Krieps), amolyan próbababának, élő ruhafogasnak, akit zavar, hogy Reynolds világában a nő alárendelt, és nem lehet véleménye. A megszállott, finom módszerekkel operáló agresszor emberére talált, a lány fokozatosan öntudatra ébred.

Tulajdonképpen egy három szereplős drámát látunk, apró hatalmi meccseket egy nagy háborún belül. Minkét színésznő egyenrangú partnere Daniel Day-Lewisnak. A főszereplő pedig szinte belebújik a karakterbe, úgy, hogy az átlag filmfogyasztó is láthatja a különbséget közte és a kamerának csettintésre reakciókat produkáló hollywoodi sztárok között. Amikor rákerestem az operatőrre, hogy őt is dicsérjem érzékeny, a rendezői koncepcióval együtt lélegző képeiért, láttam, hogy a kamerát is Anderson kezelte. De még a zörejezőknek is jár a kalapemelés: úgy koccan a kiskanál a teáscsészéhez, úgy nyílnak az ajtók, suhognak a selymek, nyiszálnak az ollók, kopognak a cipők, hogy annak tényleg hangulatfestő ereje van.

A filmet hat Oscarra jelölték. A zeneszerző, Jonny Greenwood is a jelöltek között van. A zongorafutamok és a vonósok tovább viszik, többletjelentéssel „ruházzák fel” a jeleneteket, a zene nem öncélú, nem elfedni akar valamit (például a forgatókönyv hiányosságait), hanem kiemelni a hangsúlyos elemeit. Szurkolunk a Fantomszálnak, kapjon minél több Oscart, ha fontos egyáltalán ez a díj egy ilyen kaliberű mű alkotóinak. (juk)