Fájdalmas dalt adott tovább

Először ő maga akarta megírni, könyvbe zárni mindazt, amiben nyolcvan éve alatt része volt. Meggyőzte magát, hogy „hasznos oldala is van annak, ha rögzíti az ember az élete tényeit”. Két év elteltével azonban rájött: nincs benne elég érzelmi tartalék ahhoz, hogy az elképzelt könyvet megírja. De mivel azt sem akarta, hogy majd halála után hordjanak össze róla hetet-havat, segítséget kért. Robert Lindsey személyében pedig, aki az idő tájt a The New York Times tudósítója volt, meg is kapta. Neki beszélt lefegyverző nyíltsággal legszemélyesebb gondolatairól, tapasztalatairól, érzékeny pontjairól, magán- és szakmai életének korábban nem kiteregetett részleteiről. Egyvalamit kötött csak ki. Azt, hogy a gyerekeiről s korábbi feleségeiről nem beszél. Valahol mégiscsak határt kell húzni, vélekedett. Több hétig tartó beszélgetéseik anyagából azonban nem vett vissza semmit. Amit elmondott, az be is került e vaskos, 550 oldalas könyvbe. Akárcsak azok az írások és papírra vetett foszlányok, amelyeket maga Brando bocsátott a segítőtárs rendelkezésére. A végeredmény: lebilincselően izgalmas olvasmány. Mondhatnám: egy letehetetlen Brando-biblia, amelyet ha alkalmanként mégis lerak az ember, akkor csak azért, hogy másnapra is maradjon belőle.

Marlon Brando a múlt század egyik legnagyobb filmlegendája. Al Pacino büszkén állítja: halála napjáig őt utánozza, de Jack Nicholson is őt tekinti példaképének. „Ő volt a legjobb, akire mindannyian felnéztünk. Amióta elment, mindnyájan egy helyi értékkel feljebb kerültünk a ranglistán.” Bizonyára meglepő, de még Barbra Streisand is őt bálványozta. „A valaha élt legkifinomultabb színész – nyilatkozta. – Két emberöltőre elég munkát végzett.”

Ahogy a könyv első fejezetében Brando megfogalmazza: életének emléktöredékeitől mindenféle fájdalom és szégyenérzet jótékonyan távol marad. Tehát semmi sem gátolja hetven év felidézésében. Rögtön az elején ki is mondja: „Anyám egyre nehezebben kendőzhette a nyilvánvaló tényt, hogy szimpla alkoholista. Amiben az volt a fájdalmas, hogy idővel már fontosabb volt neki az ital, mint hogy velünk törődjön.” De elárulja azt is: „Amikor anyám ivott, a leheletéből olyan édes illat áradt. Furcsa párosítás volt ez: a leírhatatlanul édes lehelet és a viszolygásom attól, hogy iszik... Ahogy idősödtem, néhanapján összekerültem olyan nőkkel, akiknek leheletéből ugyanez a minden leírást megszégyenítő édesség áradt. Ez a szag mindig szexuális izgalmat keltett bennem. Bármennyire utáltam is, tagadhatatlan csáberőt gyakorolt rám.”

Igazán regénybe illő élet. Egy holdkóros gyerekből a filmvilág egyik legfényesebb csillaga lesz. Féktelenség és kíméletlenség, romboló szenvedély, szép szerelmek és csúf szakítások, sok dráma, kevés boldogság. Anyakomplexus. Négy feleség, kilenc gyerek, ötnek „az anyja ismeretlen”. De ugyanilyen izgalmas fordulatok színesítik szakmai életét is. Miután fegyelmezetlensége és kezelhetetlensége miatt kidobják a katonai akadémiáról, ahová mezőgazdasági szerszámokkal kereskedő apja íratta be, elszegődik kőművesnek, majd liftesfiúként gyűjt tapasztalatokat, s csak ezt követően lesz Stella Adler színiiskolájának növendéke, majd a Broadway színésze. Stanley Kowalski szerepét A vágy villamosában előbb színpadon játszotta el (több mint ötszázszor!), aztán Elia Kazan rendezésében egy világsikerű filmben is. Kazan két legendás színészt adott a világnak. Az egyik Brando volt, a másik James Dean. A megszelídíthetetlen vad és az érzékeny lelkű lázadó. A hollywoodi berkekben trehányként emlegetett Brando, aki fütyült a külső megjelenésére, nyitott nyakú ingjeivel mégis divatot teremtett, s az önmagára nagyon adó Dean, aki piros bőrdzsekijében fiatalok millióit hódította meg a világon. Sosem voltak kebelbarátok, de harag sem volt köztük. „Azt hiszem, ő aféle bátynak vagy mentornak tekintett, én meg biztos úgy viselkedtem, mintha az volnék – így „a vad”. – Közösséget éreztem vele, és sajnáltam... Csak találgathatunk, milyen színész válhatott volna belőle Az óriást követő húsz évben. Nagy lehetett volna, azt hiszem. De meghalt, és örökre magába temette az őt körülvevő mítosz.”

A mítosz természetesen Brando estében is megtette a magáét.

„Hollywoodban valami íratlan törvény alapján sötét jellemű gazembernek tekintik mindazokat, akik legbensőbb magánügyeiket nem teregetik ki a nyilvánosság előtt. Túl sok itt a pletyka, sok a tapintatlan ember. A rólam terjesztett történeteik nagy része merő koholmány. Egyszer talán mindez megváltozik, és megváltozik az emberek véleménye is: az ugyanis, hogy mocskos csirkefogó vagyok” – nyilatkozta még évtizedekkel azelőtt, hogy Robert Lindsey könyve megszületett volna. Brando akkor már túl volt A rakparton Oscar-díján, de A keresztapa Don Corleonéja (s az azért kapott második Oscar) még a távolabbi jövő volt. A kettő között olyan filmek főszerepét játszotta el, mint a Desiree, a Teaház az augusztusi holdhoz, az Orfeusz alászáll, a Lázadás a Bountyn, A hongkongi grófnő, a Coppola-szimfónia után pedig jött Az utolsó tangó Párizsban, az Apokalipszis most, a Dr. Moreau szigete, majd az utolsó, A szajré 2001-ben. Nem mindegyikről esik szó a könyvben, mint ahogy életének azt a mozzanatát is megtartja magának, amely a híres-neves íróhoz, Tennessee Williamshez kötötte. Pedig tudvalevő: akárcsak Kazanhoz, Williamshez is erős szálak kötötték. Tahitin töltött éveiről a könyv utolsó két fejezetében beszél. „A lelkem mindig kisimul, ha elképzelem magam, amint ott ülök déltengeri szigetemen a lágy esti szélben, egészen hátravetett fejjel, nézem azokat a pislákoló fénypontokat, és várom, hogy az a titokzatos, néma fénycsík végigszaladjon a sötét égen, és újra elkápráztasson. A kezemet már nem nyújtom előre, de ezt az egyet soha nem fogom megunni: várni a következő csodát.”

Ezek az utolsó sorok a könyvben. Marlon Brando tíz évet élt még ezt követően. Nem egészen egy évvel a halála előtt hangfelvételt készített utolsó kívánságáról. A búcsúbeszédre Jack Nicholsont kérte fel, hamvait Polinézia egyik szigetén, Tetiaroán szóratta szét egy pálmafa tövében. Minden úgy történt, ahogy akarta.

E dalra tanított anyám. Ez a könyv címe. Egy önmaga számára is megfejthetetlen, őszinte ember dala szól benne. Mélyre vési magát az olvasó emlékezetében.