Fából faragott emberek között

A faszobrok a kiállítás megnyitóján közéjük álló emberekkel együtt már-már életre keltekFecsó Yvett felvételei Szinte hihetetlen, de a több évtizede alkotó miskolci művész először állít ki Szlovákiában. A trendekkel szembefordulva, amolyan anti-avangárdista szögből szemlélődik, a megformált figura személyisége érdekli, a testtartásba, mozdulatba sűrít egy-egy élethelyzet. Az arcok itt nem közlékenyek, befelé fordulnak, szemük csukva, ám éppen ettől sejtelmesek. Egyfajta „globális” időtlenség kifejezői, titkok tudói, és valami megfoghatatlan, fájó, nosztalgikus üzenetük van. Igénylik, és ki is vívják a figyelmet, mágnesként vonzzák a szemet.

Ezt a tárlatot nem lehet tíz perc alatt „abszolválni”, mert a rejtjelezett üzenetek megfejtéséhez idő, elmélyültség, befelé fordulás, töprengő figyelem és némi önelemző készség szükségeltetik. Ahogy azt Pap Gábor művészettörténész megfogalmazza a kiállítás katalógusában: „Jószay a léleklátó művészek nem túlságosan népes kolóniájába tartozik. Arcai belülről mintázódnak, s a lélek rezdülései a lehunyt szempillákon is átderengnek.” Hipergyors, napi infotainment-tel bombázott agyunk bizony nehezen enged utat a csöndnek, nehezen fogadjuk el, hogy most nem a tények, a végeredmények, hanem a hozzájuk vezető utak fontosak. És hogy dolgunk még nehezebb legyen, csonka emberalakokat, torzókat kell megfejtenünk.

A gyermekrajzokat elemzők azt mondják, a csonkoltság kommunikációs zavarokat mutat, amelyik gyerek nem rajzol kezet, az általában nem is szívesen nyújt kezet, kevesek előtt nyílik meg. Ez persze nem tartozik szorosan a tárgyhoz, ám Jószay Zsolt szobrainál is fontos, mikor melyik testrész hiányzik. A művész szerint a befogadó, ha akarja, odaképzelheti az elhagyott végtagot, meg aztán minden nézőpont kérdése, ha hátrakulcsoljuk kezeinket, elölről nem látszanak, ha letérdelünk, eltűnik az alsó lábszárunk.

Befelé fordulnak, szemük csukva, ám éppen ettől sejtelmesek Ezek a faszobrok nem csupán természetes anyaguk miatt organikusak. A kiállítás megnyitóján közéjük álló emberekkel együtt már-már életre keltek, véletlen enviromentet alkotva a látogatókkal. Profánoknak tűnnek, ám rejtett szakralitást hordoznak. Jószay a Nobel-díjas finn író, Mika Waltari gondolatait tekinti hitvallásának. „Szemem előtt nem történt semmi. Ami pedig azelőtt megtörtént, megtörténik a jövőben is. Ahogy az ember azelőtt sem változott, nem változik meg a jövőben sem. Akik utánam jönnek, ugyanolyanok lesznek, mint akik előttem éltek.“ Az általános érvényű igazságok keresésének fontossága mellett Jószay úgy látja, a mai kor embere elvesztette a kapcsolatot istennel. „Bajban van, nyugtalanul keresgél, mindenféle pótszereket talál magának, az érzékiség által engedi magát rángatni. Keresi azt a biztos pontot, amelyet számára valaha az istennel való együttlét adott. Az én figuráim téblábolnak, gúzsba vannak kötve, szabadulni szeretnének, próbálnak kilépni a belső lelki káosztól” – állítja a művész. A Löffler Múzeumban látható szobrok legérdekesebb vonása azonban az, hogy egyetlen kultúrába sem sorolhatóak be. Kicsit emlékeztetnek az egyenlítői Afrika primitív törzseinek faszobraira, az egyiptomi, illetve a polinéz szobrokra, a kender és a szövetek használata pedig még közelebb visz minket a természethez. Jószay e tekintetben tagadja a tudatosságot, hiszen minden szobrászra nagy hatással vannak ezek a népi alkotások, ám mindenki másképp ereszti át saját magán ezt a hatást, mindenkiben egyfajta felhalmozott őstudás van, melyből ki-ki azt használja fel, ami neki fontos.

A Miskolci Galéria társszervezésében megrendezett tárlat június 30-áig tekinthető meg a kassai Löffler Múzeumban.