Évek múltán újra egy kis ajándék

Színpadon a Turay Ida Színházban láthatja a közönség Tamási Áron Vitéz lélek című darabjában, és a Hunyadi Sándor novellája alapján született Vöröslámpás házban, amellyel nemrég Révkomáromban vendégszerepelt a társulat. „Nincsenek már vérmes ambícióim – mondja –, de egy színészembernek nem jó, ha hónapokig nem léphet közönség elé. Ki lehet zökkenni a színpadi létből is. A Hevér Dánieltől kapott filmszerep teljesen váratlanul ért, és meg is nyertek azonnal a produkciónak.”

Hosszú idő után ismét válogatásra hívták? Vagy az, hogy egykor Zsurzs Évával, Keleti Mártonnal, Fábri Zoltánnal, Maár Gyulával és Mészáros Mártával dolgozott, elégnek bizonyult ahhoz, hogy elnyerje a rendező bizalmát?

Nem castingra hívtak, hanem próbafelvételre. Kedves és oldott társaság várt rám. Kiküldték a szöveget, és megnéztünk egy jelenetet. Rögtön olyan hangot ütöttek meg, hogy egy pillanatig sem éreztem kínosan magam. Egyszer-egyszer megjelentem már castingon, de megmondom őszintén, olyan nagy filmek után, mint A fekete város, a Bob herceg, Az ötödik pecsét vagy a Mészáros Mártával forgatott Naplók után nehéz elfogadni, ha nem valami komoly feladatot kínálnak fel. A Valami madarak esetében már az első hangütés után megadtam magamnak a lehetőséget. Jó, nézzük meg, mit várnak tőlem! Szacsvay Lászlót, a történet főszereplőjét jól ismerem, játszottunk is együtt színpadon, nagyon kellemes ember. A jelenetünk kerek történet volt, amikor felvettük.

Kivágtak belőle?

Megértettem, hogy miért. A főhős és én, az orvos régóta ismerjük egymást. Hosszú évek után találkozunk, de ebből a filmben semmi nem maradt. Így nem egy kedélyes, barátságosabb személyt mutatok, hanem egy szigorú, ám igazságos doktort. Ezt én tudomásul is vettem, mert nagyon jó a ritmusa a filmnek, szépen megy előre a történet. A forgatókönyvírónak, Kertész Zsanettnek, gondolom, ugyanúgy fájt, mint nekem, hogy rövidebb lett a jelenetem. Ami viszont kiderül a filmből: a fia által idősotthonba került öregúr azért keres meg, hogy hátha tudok adni neki egy olyan igazolást, amely bizonyítaná, hogy nem beteg, és így kimenekülhet az otthonból. Kiváló a film. Debütáló rendezőtől egészen briliáns. Szacsvay remek. Egészen egyszerűen a legnagyobbakhoz mérhető az alakítása. Kitűnő csendjei vannak. Látom, ahogy átszaladnak az arcán a gondolatok, az érzelmek.

Akkor mégiscsak öröm, hogy játszik a filmben?

Igen, örülök, hogy benne vagyok, de nem hiszem, hogy hoz valamit ez a villanás. Nem olyan szerep ez, amire a rendezők felkapják a fejüket, hogy van itt egy idősebb színész, aki még használható. Kicsit játszom csak, de jó filmben részt venni mindig jó érzés.

A nézők biztosan felkapják a fejüket, hogy újra látják.

Hat-nyolc évvel ezelőtt a Bob herceg színpadi változatában Tom apót játszottam. Amikor elkezdtem énekelni, a közönség lelkesen reagált, de már az is régen volt. Komáromba a Vöröslámpás házat vittük el nemrég. Szlovákiai magyar barátaim a színpadon ünnepeltek, gyönyörű virágcsokrokkal. Ezekért a pillanatokért mindig jó érzés színpadon lenni. Talán a fiatalságukat hoztam vissza.

A szlovák tévécsatornák karácsonykor újra és újra levetítik Martin Hollý rendezését, A sóherceget. A fekete város vagy a Csínom Palkó után ebben is többször láthatták a nézők. Ez a szlovák–német–olasz koprodukcióban készült mese, amelynek egyetlen külföldi szereplője, milyen súllyal volt jelen az életében 1982-ben?

Nem kis élmény volt ez nekem. A rendező úr eljött Budapestre, hogy találkozzon velem, de nem hívott semmiféle próbafelvételre. Látni akart csupán, hogy a nagy filmjeim óta mennyit változtam. Meghívott egy kávéra, és megnyugtatta őt a látványom. A kollégák kivétel nélkül nagyszerűek voltak. Chudík úr népszerűségéről természetesen tudtam. Libuše Šafránková kedves, szeretetre méltó partner volt. Megérintett a korai halála. Pap Verácskát is megsirattam annak idején. Vele az In memoriam Ö. I.-ben voltunk partnerek a Vígszínházban. Az volt az első és utolsó olyan szerepem, amely miatt sajnáltam otthagyni a Vígszínházat, de az egy másik történet. Már nincs is értelme feleleveníteni.

Volt egy híres szinkronszerepe is. Sascha Hehn magyar hangja volt a nagy sikerű német sorozatban, A klinikában. Dr. Udo Brinkmannt mekkora kihívás volt megszólaltatni?

Élvezettel csináltam. Óriási elis­merés volt részt venni ebben a munkában. Egyébként színházban is többször játszottam orvost. A rendezők szemében, úgy látszik, doktorember vagyok. De már nem szinkronizálok. A vége felé mélyen a tudásom és a tehetségem alatti színészeknek kellett adnom a hangomat. Már nem teszem ki magam ilyen helyzeteknek.

Visszatérve még A sóhercegre: forgattak a híres dobsinai jégbarlangban is. Sétálni egy nyári, festői kastélyparkban biztosan kellemesebb, mint mélyen a föld alatt, óriási jégbálványok között könnyű jelmezben játszani.

Kicsit fáztunk, de nem volt veszélyes. Amikor a Szabad lélegzetet forgattuk, Mészáros Mártának akkor jutott eszébe, hogy egy jelenetet még szeretne felvenni, amikor már igencsak hideg volt. És be kellett ugranom a Fényes-forrásba. Na, akkor sokkal jobban fáztam! A jégbarlang gyönyörű volt. A helyszín nagyon sokat hozzá tud tenni az érzelmekhez, az átéltséghez.

Pályája kétségkívül legsúlyosabb alakítását Fábri Zoltán legendás rendezésében, Az ötödik pecsétben nyújtotta egy fiatal tanár szerepében, aki beáll a nyilasok szolgálatába. Addig csupa pozitív hőst játszott, a Sánta Ferenc regénye nyomán született filmben viszont becsületes embereket veret agyon. Hogyan élte meg akkor ezt a hatalmas fordulatot, hogy egy rendező valami egészen mást látott önben, mint azok, akikkel korábban dolgozott?

Rettenetesen hálás voltam és vagyok a sorsnak ezért a filmért. És Fábri Zoltánnak, hogy engem választott a szerepre. Operatőrként Illés György állt a kamera mögött. Vele dolgozni is egészen frenetikus élmény volt. Ha a filmjeimről beszélünk, Az ötödik pecsét a pályám non plus ultrája.

Visszatekintve a múltba, hogyan látja, mennyire volt nehéz rögtön a csúcsról indulnia?

A bőrömön éreztem, hogy a Vígszínházban ennek egyáltalán nem örültek, hiszen a népszerűségemhez nekik alig volt közük. Inkább a hátrányomra szolgált a filmesekkel elért siker. Kilenc éven keresztül, amíg a társulat tagja voltam, ritkán jutottam igazán jelentős szerephez. Lehet, hogy azt gondolták, nekem megvan a film, azáltal már befutottam, de lehetett ebben némi szakmai féltékenység is.

Nem lehetett könnyű feldolgozni ezt a helyzetet. Küzdött ellene, vagy hagyta, hogy sodorja az élet?

Sajnos, az egész pályámon hagytam, hogy sodorjanak az események. A tenisz és a lovaglás minden bajból kisegített. Ezek voltak az én imádott tevékenységeim. Ha csalódás ért, vagy elégedetlen voltam a színészi sorsommal, mentem csutakolni vagy sétáltatni. A teniszt is annyira szerettem, hogy sokszor azt sem tudtam, nézzem vagy műveljem? Aztán jött egy szerencsétlen baleset favágás közben. Megakadt a fejsze egy görcsben. Olyan módon sérült meg a könyököm, hogy azóta pingpongozni sem tudok. Eleinte futottam, aztán egy idő után már csak gyalogoltam, de a feleségem okos tanácsára nyaranta, a Balatonnál már csak biciklizem.

„És még ebben a nem mindig jó hangulatú, sokszor fájó világban is megpróbálom jól érezni magam” – mondta évekkel ezelőtt. Így gondolja ma is?

Igen, ez változatlanul így van.

A szerző a Vasárnap munkatársa