Én igazam, te igazad

Ige: „Kormányozhat-e, aki gyűlöli a törvényt, és te bűnösnek tarthatod-e az igazat, a hatalmast, őt, aki azt mondhatja a királynak, hogy semmirekellő, és a fejedelmeknek, hogy bűnösök, aki vezető emberekkel szemben nem személyválogató, és a gazdagokat nem helyezi a nincstelenek elé, mert mindegyik az ő keze alkotása? ... Mert ő szemmel tartja az ember útját, és látja minden lépését. Még a sötétségbe és a halál árnyékába sem rejtőzhetnek el a gonosztevők.” (Jób könyve 34, 17–19, 21–22)

Lassan a nagyböjt végéhez közeledünk. A hozzá kapcsolódó néphagyományok, a kisúrolt és eltett húsos teknők, az elásott vagy eldugott zsírosbödön már rég a múlté. Nem mintha ezek a külsőségek volnának a böjt legfontosabb kellékei, de azért az se jó, ha a fürdővízzel a gyereket is kiöntjük. A böjt a bűnbánat ideje, az Isten előtt való újrakezdés, a megtisztulás nagy lehetősége. Ehelyett ott találjuk magunkat egy elnökválasztási kampány kellős közepén, mikor újra teletömik a fejünket ígéretekkel, abszolút és megingathatatlan igazságokkal, a mások hibájának csalhatatlan fölismerésével, egyedüli és üdvözítő megoldásokkal. S ha már a böjti népszokások kimúlóban vannak, hagyománnyá tesszük helyettük a népszavazást! Hogy értelme kétes, kimenetele meg homályos? Akkor már inkább őrizzük meg a régi szokásokat! Azoknak haszna legalább kipróbált!

Jób barátainak megnyilatkozásaiban is egy kicsit ilyen kampány ízű beszédeket láthatunk. Rég ellesett igazságokat, korábbi nemzedékek bölcseleteit tartalmazzák az első három barát beszédei. Ám ezekhez hasonlókat maga Jób is tud mondani szép számmal. S ha emberileg vizsgáljuk szavaikat, még egyet is tudunk érteni velük, hisz amit mondanak, az bizonyos mértékben igaz. Mégis csupán arra elég ez a sok igaz tanács, hogy jól összevesszenek. Ahol egyre inkább előtérbe kerül a saját igazam, és egyre kevésbé fontos a másik ember meghallgatása, ott egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy a vitázók elbeszélnek egymás feje fölött, s végül egymásnak esnek.

A mondás szerint a vakok közt a félszemű már király. Ilyen királynak gondolhatnánk a háttérből előlépő, negyedikként megszólaló Elihút. Kezdetben visszahúzódva maradt, hogy először „beszéljenek a korosabbak”. (Jób 32, 7) A bemutatkozása is jó, a róla alkotott első benyomás is kedvező, azt mondja, hogy „nem leszek személyválogató senkivel szemben.” (32, 21) Ennek az önmaga szabta feltételnek eleget is tesz, hiszen király és koldus, gazdag és szegény egyforma az ő szemében. Amit az Istenről mond, az is igaz, csak nem teljes, és ezért Jób esetében nem is használható. Kár, hogy ő is csupán a maga igazát hajtogatja, bölcsességét fitogtatja! Bár szavai megszívlelendők, az mégis visszatetsző, hogy ő már meg sem hallgatja Jóbot, így veszekedni sem lehet vele. Mily fontos, hogy végül maga az Úr szólal meg, lefegyverezve Jóbot és barátait, és nem engedi „elhomályosítani az örök rendet értelem nélküli szavakkal.” (Jób 38, 2)

Olyan jó lenne, ha mi emberek nem csupán az igazat tudnánk mondani, hanem a jót is. Kár viszont, hogy sokszor ezzel az igazsággal is problémánk van, hogy igazságunk féligazság, vagy csak a magunk igaza. Nagyböjt vége felé tekintetünket emeljük föl a Golgotára, s lássuk meg rajta az Isten Bárányát. Ő nem csak a maga igazát kereste, sőt fölvállalta bűneinket, hogy igazsága révén mi is megigazuljunk! Bár egyenlő volt Istennel, mégsem a maga dicsőségét kereste, hanem ha kellett, kötényt kötött, és megmosta a tanítványok lábát. Bár biztosan megtehette volna, de mégsem keresett királyságot itt e földön, hanem azt vallotta, hogy az Ő királysága nem e világból való. Hogy engesztelése árán utat készítsen nekünk az Atyához. Mindezt pedig azért, hogy mi kérhessük az ének szavaival: „Szeretnék lenni, mint Ő, alázatos, szelíd. Követni híven, mint Ő, Atyám parancsait. Szeretnék lakni nála, hol mennyei sereg dicső harmóniába’ örök imát rebeg.”

A szerző református lelkész