Emlékezés egy régmúlt karácsonyi éjszakára

Barátságtalanul ködös reggelre ébredtünk 1944 novemberének egyik hajnalán. Lehangoltságunkat csak fokozta az immár hetek óta tartó harc, az ágyúgolyók robbanása, a gépfegyverek kattogása, ami a közeli Csap városka – egyébként fontos vasúti csomópont – közelében húzódó frontvonalat jelezte. Mivel többnyire éjjel-nappal a pincében tartózkodtunk, már alig vártuk, hogy vége legyen ennek az áldatlan helyzetnek. ĺgy aztán nem csoda, hogy szinte tömegesen tódultunk ki az utcára, amikor megtudtuk, hogy rövidesen megérkezik községünkbe a felszabadító szovjet hadsereg. Rövid várakozás után mintegy előfutárként egy háromtagú katonai küldöttség érkezett lóháton, minden bizonnyal hírszerzés céljából. Miután meggyőződtek róla, hogy az ellenséges katonák valóban elvonultak, visszalovagoltak a szomszédos Leleszbe. Röviddel ezután megkezdődött a különböző katonai alakulatok átvonulása községünkön, ami bizony eltartott még néhány napig. Amikor aztán ez is befejeződött, már-már azt hittük, a sok megpróbáltatás után végre elérkezett a béke és a nyugalom, de sajnos nagyot tévedtünk.

Alig telt el néhány nap, hangos dobpergés rázta fel a falu csöndjét, hírül adva, hogy minden 18 és 50 év közötti férfi, néhány napra való élelmiszerrel, lehetőleg meleg öltözékben jelenjen meg az iskola udvarán. A többség – néhány szemfülesebb kivételével – eleget is tett a felhívásnak, abban a meggyőződésben, hogy valóban néhány napi munkáról van szó, mellyel maguk is hozzájárulnak a háború következtében erősen megrongálódott vasúti hidak helyreállításához. A szovjet katonák által körülvett és éberen őrzött csapat azonban Csapon és Munkácson áthaladva meg sem állt a Kárpátok tövében fekvő Szolyva városkáig, amely abban az időben katonai laktanyáiról volt hírhedt.

Néhány nap múlva aztán szomorú hírek érkeztek a szolyvai kaszárnyákból, ahová az elhurcoltakat zárták, s ahol köztudomásúlag rendkívül áldatlan állapotok uralkodtak. Ennek hallatán aztán a falu lányai, asszonyai is útnak indultak, hogy fedetlen vagonokban utazva élelmiszert, meleg ruhát, gyógyszereket vigyenek szeretteiknek. Fáradságos és viszontagságos utazásuk után azzal a szomorú hírrel tértek haza, hogy az elhurcoltak többsége a rossz bánásmód és még rosszabb élelmiszer-ellátás következtében igen rossz állapotban van, sőt mi több, egyeseket már tovább is szállítottak a Szovjetunió belseje felé. Miután édesanyánk is hazajött, sűrű könnyhullajtások közepette adta tudtunkra, hogy édesapánk egészségi állapota súlyosan leromlott, s ha nem bocsátják rövidesen szabadon, készüljünk fel a legrosszabbra.

Ezek után nem csoda, hogy szomorúan telt a karácsonyi ünnepeket megelőző adventi időszak. Éjjel-nappal vártuk édesapánk hazatérését, egyre türelmetlenebbül, de mindhiába. Közben elérkezett a szenteste, szomorúan ültünk édesapánk nélkül, végül nyugovóra tértünk. Éjfél is jóval elmúlt már, amikor hirtelen arra ébredtünk, hogy valaki az ablakunk alatt a Dicsértessék a Jézus, aki ma született... kezdetű karácsonyi dalt énekli. Talán egy megkésett kántáló? Nem, édesapánk gyenge hangja volt.

Jóllehet egész télen át betegeskedett, végül mégis felépült. Ennek ellenére vagy ezzel együtt, esetleg éppen ezért, azt hiszem, ez volt életünk legboldogabb karácsonya.