Emberi egyenletekkel bíbelődik

Szenvedélyes életet élő, temperamentumos színésznő. Az a típus, aki szívét-lelkét színpadra viszi, de kamera előtt is ugyanolyan természetes, mint a hétköznapokban. Remekbe szabott, hús-vér alakításaival hódította meg a közönséget. Csehországban elnyerte a legrangosabb színházi elismerést, a Thália díjat, Az önimádó című tévéfilmben nyújtott játékáért San Franciscóban a legjobb női alakítás díját. Filmes pályája – rendhagyó módon – túl a negyvenen indult be Jan Hřebejk Kuckók című rendezésével, amelyben egy megrögzött komcsi „szófogadó” felesége, akinek a karácsonyi ünnepnapok egyikén egy csillagszórótól gyullad meg vattacukor-frizurája. Színpadi szerepei közül a Shirley Valentine-t jegyzi az első helyen. Tizenegy éve játssza, és nagy vágya, hogy még legalább ennyi ideig játszhassa. Három férje közül a második olasz. Művészettörténetet tanít a római egyetemen. Gyorsan megtanulta a nyelvét, s van is egy előadása, amelyben sokat beszél olaszul. A Római éjszakák, amelyben nagy példaképét, a híres olasz színésznőt, Anna Magnanit kelti életre. 

Vegyük sorra, hogyan festett az élete, mondjuk, harminc-, negyvenés ötvenéves korában. Friss diplomás színésznőként huszonvalahány évesen a České Budějovicei színháza tagja lett, de egy évvel később már Prágában játszott. Előbb az E. F. Burian Színházban, ahonnan tizennégy év után lépett át az ABC társulatába. De már ennek is lassan három évtizede. 

Nem sokkal azután, hogy felszerződtem Prágába, találkoztam Jan Kačerrel, akit František Vláčil A méhek völgye című filmjéből ismertem. Tőle kaptam addigi pályám első nagyon fontos tanácsát, amelyre ma is szó szerint emlékszem. Azt mondta: „A színpad élő szervezet. Ne erőltessék túl a dolgokat, ha nem érzik jól magukat! Mindig az aznapi lelki állapotukból merítsenek. Önmagukat adják, azt, amit éppen akkor megélnek, és a nézők érezni fogják, hogy őszintén játszanak.” Persze van néhány szerep, amelynél ez nem válik be, de a legtöbbször igen. Jan Kačer azóta is az én rendezői istenem, de hasonlóképpen tekintek Jiří Menzelre, Jan Hřebejkre és Filip Renčre is. De ugye, arra kíváncsi, hogyan alakult az életem harminc és negyven között? Szomorú voltam. Tönkrement az első házasságom. Az első válás pedig nagyon rosszul érinti az embert. Csalódott voltam, hogy elmúlt a nagy szerelem, és mindennek vége, senkit nem fogok már úgy szeretni, mint őt, akivel most elválnak az útjaink. Szerencsére nem így lett. Az ilyen lelki karambol rengeteget formál az emberen. Új útra állítja. Megérzi, hogyan tud jobb, tartalmasabb életet élni. Olyat, amilyet valójában élni szeretne. 

Negyvenévesen már könnyebb volt? 

Inkább utána. Friss lendületet kapott a magán- és a szakmai életem is. Megszületett a második fiam. Ennél nagyobb boldogság nem is érhetett volna. Színésznőként is akkor léptem magasabb kategóriába. Felfedeztek a filmesek. A Gyilkos Joe-ban játszottam az ötvenezer dolláros életbiztosításáért meggyilkolt anyát a Činoherní klubban. Ott látott meg Jan Hřebejk, és másnap felhívott, hogy volna egy kisebb szerepe számomra a készülő filmjében. Ez volt a Kuckók. Ez a mellékszerep aztán akkora sikert hozott nekem, hogy onnantól fogva más filmrendezőknek is érdekes lettem, és jobbnál jobb feladatokkal láttak el. 

Ötvenévesen mi volt a legnagyobb döntése? 

Hogy kezembe vettem a színészi sorsom irányítását. Megelégeltem azokat a szerepeket, amelyeket mások láttak belém, és lelkileg semmi közöm nem volt hozzájuk. Olyan figurákat akartam játszani, amelyekben első olvasásra felfedezhettem magamat. És akkor azt mondtam, mostantól fogva nem az lesz, hogy engem választanak, hanem én választok – a saját ízlésemnek, a saját vágyaimnak, a saját elképzeléseimnek megfelelően. Bátorságból igazán jól vizsgáztam, úgy érzem. Bejöttek a számításaim. Rengeteget olvasok, keresgélek, válogatok, de mindig megtalálom a nekem való gyöngyszemet. Ha például Shirely Valentine-t játszom, aznapra nem is vállalok semmilyen munkát. Még az angol nyelvórát is kihagyom, hogy ne terheljem meg az agyamat. Olyankor legfeljebb takarítgatok, ablakot mosok, vagy a kertemet szépítgetem. 

Az önimádó című tévéfilmben, amelyet Filip Renč rendezett, egy ötvenöt éves nőt játszik, aki fejvesztve, lángoló szívvel rohan bele egy hirtelen jött szerelembe. Boldog, hogy lerázhatja magáról a magány koloncát, s hogy ismét megélheti mindazt, amit fiatalon, ám a végén hatalmas csalódás és kiábrándulás vár rá. 

Nekem három nagy szerelmet adott az élet. Pontosan az történt velem, amiről Hemingway beszél az egyik regényében, hogy életünk során legfeljebb háromszor remeg meg alattunk a föld. Háromszor voltam férjnél, háromszor voltam eszeveszettül szerelmes. Most egyedül élek, de nem mondom, hogy nem vágyom egy igazán mély, értelmes kapcsolatra. Most, túl a hatvanon azonban ezt már csak egy olyan férfioldalán remélhetem, akit igazán régen ismerek. Ami azt jelenti: ő is ismer engem, tehát tudja, mit várhat tőlem. 

Édesanyja, Jiřina Bohdalová 88. születésnapján azzal keltett nagy feltűnést,hogymásodikférjével,az olasz Eusebio Ciccottival jelent meg az ünnepségen. 

Sorsszerű volt a mi találkozásunk Eusebióval. Harmincéves voltam, amikor egymáséi lettünk. Ez nem diákszerelem volt, annál sokkal, de sokkal több. És nem azért mentünk szét, mert kiszerettünk egymásból, hanem mert nem tudtuk összeegyeztetni az életünket. Belőlem sosem lett volna hibátlanul beszélő olasz színésznő. Ha Rómába költözöm, véget vetek az itthoni pályafutásomnak. Eusebio pedig Rómától nem tudott megválni. Olasz nyelvet még taníthatott volna Prágában, de művészettörténetet olaszul kinek? Neki pedig az a mindene. Nem maradt más lehetőség számunkra, mint földrajzilag elengedni egymást. A fiunk természetesen összeköt bennünket, és találkozunk is elég gyakran, azt viszont egyikünk sem kívánhatta a másiktól, hogy a maga városában egyedül élje az életét. Minden kapcsolat bonyolult. Az évek múlásával sok mindent átértékel az ember. Eusebio belakta a szívemet, sosem szakítottam ki belőle. Még az is lehet, hogy öreg napjainkban együtt fogunk élni. A legnagyobb születésnapi meglepetést épp azzal szereztük az édesanyámnak, hogy együtt mentünk felköszönteni őt. Nagyon boldog volt, hogy mindkettőnket kiegyensúlyozottnak látott. Nyáron is együtt töltünk majd pár hetet Eusebióval. A kapcsolatunk hibátlanul működik. 

Pedig nyáron sem pihen sokat. A színházat akkor sem tolja félre. 

Az már olyan erősen része az életemnek, hogy elképzelni sem tudom, hogy két hónapig szüneteltessem. Jiří Menzel rendezését, A windsori víg nőket tíz éve játsszuk már megunhatatlanul. A színház az életem hajtóereje. Egy motor, amely sosem állhat le. 

Hosszú időbe telt, míg eljutott odáig, hogy már nem akart bizonyítani híres édesanyjának, amikor már nem feszélyezte a tudat, hogy egy élő cseh legenda lánya? 

Engem ez a kérdés szerencsére elkerült. Anyám huszonnégy évesen szült. Gyakran vitt magával a színházba, láttam, mi zajlik a kulisszák mögött, de ami igazán elvarázsolt, azt a színpad nyújtotta. Főiskolásként inkább a drámai figurák felé hajlottam, hogy mindenkinek bebizonyítsam: nem akarom utánozni az édesanyámat, én nem komika vagyok, hozzám a tragédiák állnak közelebb. A tanáraim is a kedvembe akartak járni, így a legtöbbször súlyos drámákba raktak. Később aztán megtaláltak a tragikomédiák, és ma is azokban érzem a legfelszabadultabbnak magam. Édesanyám is gyorsan elfogadott maga mellett a pályán. Látta bennem az alázatot, az odaadást, a szorgalmat, látta, hogy mennyit tanulok tőle is, másoktól is, hogy soha nem vagyok elégedett magammal. Nem voltak fájó beszélgetéseink, amelyek sebet ütöttek volna a szívemen. Épp ellenkezőleg: ha elbizonytalanodtam, anyámra mindig számíthattam. 

Édesapjától mit örökölt? Imádta a fizikát, az ábrázoló mértant, vagy érdekelte a földrengéstan, a csillagászat? 

Tőle is sokat kaptam, mint az édesanyámtól, csak mást. Ő a reál tantárgyak felé fordított. Nem én voltam az osztály legjobb matekosa, de elveszve sem voltam soha. Kivételes szüleim vannak, ki merem jelenteni. Két gőzmozdony. Volt mit tennem mellettük, hogy ne én legyek a vagon, amit húzniuk kell. Mindketten nagyon erősen formálták a világlátásomat. A mi családunkban mindenki dolgos ember. A kibeszélésnek, a tehetetlenségnek nálunk nincs helye. A szüleimet az a kor edzette meg, amelyben felnőttek, engem pedig ők formáltak erőssé, talpraesetté. Még az édesanyám hasában voltam, amikor a baráti köréből valaki azt jósolta neki: „Jiřinka, a te gyereked a színpadon fog nehéz egyenleteket megoldani!” Igaza lett. Emberi egyenletekkel bíbelődöm. 

Két itthoni fia mellett van két távoli, fogadott gyermeke is. Hogyan tartja velük a kapcsolatot? 

Levélben. 

Régi történet? 

Tizenöt évvel ezelőtt bejött hozzánk valaki a színházba, és mutatott egy fényképet huszonnégy fekete kisfiúról. Azt mondta, mind a huszonnégy örökbefogadható. Ami azt jelentette: anyagilag támogathatjuk az iskoláztatásukat. Azonnal ugrottunk. A kollégáim rögtön elkapkodták előlem a legkisebb és legbájosabb gyerekeket, nekem maradt a legnagyobb, a kilencéves Mamadou Guineából. Ma már huszonnégy éves egyetemista. Úgy tekintek rá, mint a harmadik fiamra. De van már egy negyedik is. Őt ötéves korában adoptáltam. Osman Kenyában él. Nemsokára betölti a tizedik évét. Nyomtatott betűkkel írja a leveleit, és mindig küld valami rajzot is. Mamadou is rendszeresen hírt ad magáról. Gyönyörűen, meghatóan fogalmaz. Tavaly kenyai árvízkárosultaknak gyűjtöttem. Egyetlen előadásom bevételéből fel tudtunk építtetni egy iskolát. Sokan kérdezik, hogy miért csinálom. Természetesen együttérzésből. De nem ezt szoktam válaszolni. Szeretném, ha majd ott fent, a nagykapu előtt protekcióm lenne. Hogy ha már ott leszek, ne várakoztassanak, gyorsan beengedjenek.

A szerző a Vasárnap munkatársa