Emberbarát értékvédő tolvajverők

Jól megvédtek megint, szép darab darabos férfiak. Ágyékig fegyverben, szpréjtől villanybotig, bilincstől pisztolyig, miegymás. Háttérben vízágyú, hogy az esélyek még kiegyenlítettebbek legyenek. Arcok elfüggönyözve, természetesen.

Tuti, hogy a magántulajdont szentségként tisztelő gádzsó finoman szólva is elítélte a romák „önkényes bevásárlásait”. Finoman szólva elítélte, nem finoman szólva meg egészen keresztényietlen gondolatokat futtatott le amúgy sem romafil vincseszterén. Hogy hogy jönnek ők ehhez. Meg egyáltalán...

Meg egyáltalán, nem kevésbé biztos, hogy az egyszerű romának – még csoportosan se – van elég bátorsága, hogy csak úgy ukmukfukk berontson és szedegessen. Egyszerű nyelven megmagyarázták nekik – valakik –, hogy csak menjetek nyugodtan, vegyétek és egyétek, nem kell fizetni, mert nem kaptatok pénzt. Az is biztos, hogy ezek az erőszakos akciók igen jelentékeny százalékban inkább csak tüzes víz és bűzrudacskák beszerzésére irányultak. Amire mondhatnánk, hogy segédeszközökkel könnyebb elviselni a nyomort, az éhezést.

Örülök is, hogy így megvédtek, látványosan, persze. És az is igaz, hogy a szociális segélyeket egyformán faragták le, gádzsónak, romának, előbbiek mégsem mentek fosztogatni. (Mert még nem éheznek, okoskodhatnánk megint).

Jól van.

Csak valahogy..., valahogy jobban szeretném, ha akkor cirkálnának kommandósok hőn szeretett városomban, mikor, teszem azt, betörés történik. (Vagyis minden éjszaka.) Vagy amikor valakik – mindig ugyanazok a valakik – szétverik az összes telefonfülkét, szemeteskukát, autóbuszmegállót. Vagy amikor másvalakik leütik és kirabolják az éjszakai órákban hazatérő üzlettulajdonost, elárusítónőt. Vagy mikor megint másvalakik – de ezek is mindig csak ugyanazok a valakik – a posta előtt adják át a személyi igazolványt jogos tulajdonosának, arra a kis időre, míg az átveszi a segélyt. Hogy ilyenkor nem bukkan fel egy árva közönséges rendőr se, nemhogy kommandós...!

„Menjetek dolgozni!” – hangzik a verdikt. Tényleg? És hová, kérdezem én halkan. Kassától keletre? És kezünket a szívünkre: ki az, aki felvesz egy romát mégoly mocskos és rosszul fizetett munkahelyre, mikor már az ilyenekre is sokszoros a túljelentkezés?

Megoldást persze senki nem tud, marad az ősrégi módszer, a mindig időszerű, hogy aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített.