Ember a tájban

#Somogyi Tibor felvétele Innen már a mellétei határ kezdődik. Meg időhatár is. Egy zsákfalucska csodás képe és környezete. Erdők és sziklatarajok, örökös tompa zúgás a Murányka áttörése felől, barna-veres földdel borított, gyengén hozó mezők a kopott domboldalakon. Meg a kibukkanó agyag. Ez már Melléte. Időhatárban pedig legalább harminc év. Vagy több is. Azóta már csak látogató itt a költő. Aki innen indult, akinek a környék karsztos domboldalain növő fák adták ágyát, bölcsőjét, tanulópadját. Aki a szikrázóan kemény tájból táplálkozott. Olyan lett ő maga is, mint ezek a dombok, ezek a patakok zúgásával terhes völgyek itt. Kemény, mint a domboldalakon merészen kapaszkodó cserfák és tölgyek, szálas-magas, mint a messzebbről idelátszó sudár fenyők. Tiszta, mint a simuló köveken sellőket buktató, robajló patak-folyó szivárványokat nevelő vize. Árnyékos, mint a barlangok mohás szája, forró, mint a déli oldalakon kövirózsát ringató karsztperem nyáresti séta utáni pihenőpadként.

Kövesdi Károlyt csak úgy tudom megírni, mint embert a tájban. Embert, aki vívódva ébred és súlyos gondolatokkal fekszik, aki valós világot hörpint és nem mímel mámort. Aki hitében és meggyőződésében megingathatatlan, aki tiszta gondolatgyöngysorokat kanyarít ki tolla alól. Figyelő és észlelő emberként, költőként elsőrendű feladatul a kiáltást, a gonosz arcába való belenézést, elutasítást tapasztaltam. Tekintettel meg egyetlen márais kézmozdulattal képes porrá omlasztani a gonoszt verseiben. Távozz, sátán, mert a költő egyetlen mágikus szava ellen sincsen fegyvered.

Olyan félévszázad ad keretet ennek az emberi és költői létnek, amelyben megmaradni sem volt könnyű. Mert körülötte vagy megtörtek, vagy elhulltak, vagy beálltak, vagy megszöktek. Volt, aki talpnyalónak ment, volt, aki hazát és szívet cserélt, volt, aki párttagsági könyvecskéket cserélgetett és gyűjtöget máig, de Karcsi egyik csapdába sem sétált be. Talán mert természetes számára a keménynek, egyenesnek maradni alapállás. Nem cserélt szívet és hazát, bár elment, jó pár száz kilométernyire a tiszta álmokat dédelgető érintetlen tájból, a szülőföldből, mégis minden versébe a topográfus pontosságával írja bele egy-egy apró göröngy változásait is. Falanszterben élünk, halálra hajtó, lelketlen, lekurvult világban. Mammon játszadozik velünk, hiába a jó verssor, a csodaszép ötlet, baltázni kell, húzni az evezőt, hogy menjen a gálya, hadd gyarapodjon más, mi meg számoljuk az aprót. Nem így kéne! Nem ezt! A nemzetnek kéne szolgálni, mindig ezt érzem Kövesdi verseiből és minden írásából. A nemzetnek, ennek a kicsit elfelejtett, Európát soha el nem hagyott népnek kellene szolgálni. Verssel, szóval, tettel. Ez az elmúlt fél évszázad, ami lepergett Karcsi ujjai közt, erről szólt. Súlya van, becsülete van, s a szolgálat, ha nem is mindjárt, ha nem is aranyban, de csak meghozza egyszer a kívánt eredményt. Költészete, gloszszái, jegyzetei, riportjai, interjúi mind arra figyelmeztetnek, hogy őrzők, vigyázzatok a strázsán! Ember embernek farkasa, de a költő, lát, ír, felemeli hangját mindaddig, míg él. Pörös száját be nem foghatja kartotékra adatokat gyűjtő hatalom, meg nem törheti a most oly divatos pénz hatalma. Gömöri ember, ősatyához hasonló Ádám ő, akit az Úr kegyelmébe vesz, megsimogatja bozontos haját, lehűti lázas homlokát, elcsitítja gondjait. Legalább most egy pillanatra, mikor ennek a fél évszázadnak elmúltát, világba való helyezésének elpergett idejét visszanézve méri. Isten éltesse Kövesdi Károlyt, a tájban élő embert, a benne élő tájat s az ebből születő verseket vele együtt ilyenkor októbernek közepe táján, amikor az ő szülőföldjén csodaszíneket kever az ősz.