Elnémult a csodálatos tenorhang

Luciano Pavarotti (1935–2007) Reuters-felvéteMár két éve tanított, amikor végleg az énekesi pálya mellett döntött. Ez 1961-ben volt, akkor nyerte el a Reggio Emiliában rendezett nemzetközi énekverseny fődíját; és egész Olaszország megtanulta a nevét. A világ valamivel később, 1963-ban, amikor a londoni Covent Gardenben az indiszponált Giuseppe di Stefano helyett beugrott a Bohémélet Rodolphjának szerepébe; és frenetikus sikert aratott. Ugyanebben az évben Herbert von Karajan Bécsbe hívta a Rózsalovagba. Az olasz ária után a nagy karmester kijelentette: ez az évszázad hangja. 1964-ben visszatért Angliába, Mozart Idomeneójában Idamantét énekelte a Glyndebourne-i fesztiválon; és a kritikák szuperlatívuszokban írtak csodálatos, rendkívül kifejező hangjáról.

Budapesten 1963 decemberében vendégszerepelt először; a nagy londoni kiugrás után pár hónappal, ennek ellenére úgyszólván teljesen ismeretlenül. A kritikák elismerőek voltak, de különösebb hozsannázás nélkül, Abody Béla a Muzsikában a „voce” mediterrán varázsáról írt; és érdekes módon többet foglalkozott Pavarotti játékával, mint a hangjával: „Mantuai hercege nem afféle széllelbélelt amorózó-legényke, hanem harcias, mohó, erőteljes, leküzdhetetlenül tettre kész támadókedvű hedonista. Alfrédja is súlyosabb, jelentősebb mint megszoktuk volt.” A budapesti fellépésről készült képen egy magas, vállas, jóképű Alfréd látható, aki sehogy sem hasonlít arra a mackós Pavarottira, akit ismerünk. Akkor még látszott rajta, hogy diákéveiben rendszeresen sportolt, főleg úszott és kajakozott.

Később tipikus tenorista alakja lett, hatalmas súlyfelesleggel, ami a játékban is gátolta, Igaz az korábban sem volt nagy erőssége. Azok közé az énekesek közé tartozott, akik nem a játékukkal, hanem a hangjukkal formálnak karaktereket. Ezek azok a hangfenoménok, akiket a legszívesebben behunyt szemmel hallgat az ember. Pavarottira ez mégsem volt érvényes. Őt látni is kellett, amint átszellemülten, óriási összpontosítással formálja a hangokat, és egy-egy pianissimo vagy exponált magasság után még mindig nyitott szájjal áll.

Az egész ember olyan volt, mint egy hangszer, amelynek hangja a játékos ujjának érintése után még hosszan rezonál. És jó volt látni azt is, ahogy lubickolt a sikerben, ahogy lehunyt szemmel mámorosan hallgatta a szűnni nem akaró tapsot. Nem szerénykedett, nem alakoskodott, nem sietett el unott arcot erőltetve a színről vagy a koncertpódiumról. És a közönség örült, hogy kedvence mennyire élvezi az ő ovációit. Tisztességes csere volt, amely mindkét felet eufóriával töltötte el: Pavarotti a hangját adta, a hallgatói pedig a rajongásukat.

Rajongója rengeteg volt a világ minden táján. És nemcsak a hangja miatt: Volt valami ellenállhatatlan a modorában, a közvetlenségében, a kedélyességében, a ragyogó mosolyában. Az emberek érezték, hogy ez nem megjátszott kedvesség, hanem a lényéből fakad. A – főleg beteg vagy háború sújtotta – gyerekek javára vállalt számtalan jótékonysági koncertje sem póz vagy reklám volt. Hittel vallotta, hogy a zene jobbá tesz, megnyitja a szíveket és a pénztárcákat a rászorulók megsegítésére.

Hivatása megszállottja volt, rendíthetetlenül hitte, hogy az opera nem muzeális kacat, hanem szépség, amely mindenkit képes megszólítani. Ezért találta ki a fiatal operaénekeseknek lehetőséget adó Pavarotti-énekversenyeket, ezért járta a világot Placido Domingóval és José Carrerasszal, ezért lépett fel Zuccheróval és a könnyű műfaj sok más hírességével. Kalaf áriáját, a Nessun Dormát azok is tombolva tapsolták, akik Puccininek a nevét sem hallották, és soha eszük ágába sem jutott volna elmenni egy operaelőadásra. A nápolyi dalokat úgy énekelte, ahogy előtte csak ketten: Caruso és Gigli. Az ő előadásában nem volt elcsépelt az O sole mio, sem a Sorrentói emlék. Az ember szinte maga előtt látta a nápolyi öblöt, a tenger kékjét, a Nap izzó ragyogását. A hangjában is napsugár volt. Simogató, melengető. Jó, hogy a technikának hála, ez a csodálatos hang velünk marad.