Elhunyt Robert Altman

Az utolsó adást nem az utolsónak tervezte. Mégis az utolsó lett ez a rendezői munkája, amelyet az idei berlini filmfesztiválon mutattak be. S amellyel Altman egy híres rádiós varietéműsor utolsó, fikciós színházi előadássá adaptált bemutatóját rögzítette filmszalagra, mintegy nosztalgiázva a múlton, és bánkódva azon, hogy a régi szórakoztató műfajokat kiszorítják a buborékkönnyű show-k. Hasonló témáról akart még filmet forgatni: jövő januárra tervezték a felvételek megkezdését. Az új mű egy kitartási versenyről szólt volna. De már ő is úgy dolgozott, mint Antonioni, pótrendezővel. Az utolsó előadásnál a Magnólia rendezője, Paul Thomas Anderson volt „rendezői alteregója” – ahogy maga mondta Berlinben, ha hirtelen távozna, legyen, aki befejezi a filmet.

Pályája nem volt szokványos. Talán mert rebellis, radikális, meglehetősen öntörvényű rendező volt. Ezért is fordított hátat Hollywoodnak, s évekig függetlenként dolgozott. A játékossal azonban, egy újabb csavarral, visszatért az álomgyárba. Szokatlan a pályája azért is, mert elég későn, többszöri próbálkozás után, 45 évesen forgatta első filmjét, amelynek témája – a fiatalkori bűnözés – sem egészen illett az álomgyári képbe. Az is utal pályája „másságára”, hogy az igazi nagy kiugrást egy olyan forgatókönyv megfilmesítésével érte el, amelyet előtte már több mint tízen utasítottak vissza. Ez a MASH, híres háborúellenes háborús vígjátéka.

Rendhagyó a karrierje az elismerését illetően is: a legjobb rendezés kategóriában ötször jelölték Oscarra, de a gálán egyszer sem juttatták a díjhoz. Mígnem idén márciusban végül megkapta az aranyszobrocskát, de már nem egyetlen alkotásért, hanem a „filmeseket és nézőket egyaránt inspiráló életművéért”. Sokan emlékeznek még köszönőbeszédére, amelyben minden bizonnyal jó adag iróniával jegyezte meg, hogy tíz évvel korábban szervátültetéssel megkapta egy fiatal nő szívét. Ezért most már várhattak volna a díj odaítélésével, mert lehet, hogy még negyven évig fog élni.

Abban is sajátos volt, hogy imádott nagy színészekkel dolgozni. (A játékos című mozgóképe valóságos sztárparádé, 64 híresség villan fel benne egy-egy epizódban.) Az utolsó filmjében Meryl Streep volt a női főhős, ő kísérte el Berlinbe is. A tervezett új opusba is Meryl Sreepet hívta volna, partnerének pedig Tommy Lee Jonest. Lelkesen hagyták magukat irányítani általa a legendás színészóriások is. Nem véletlen, hogy a Divatdiktátorok című munkájában – tízéves kihagyás után – újra (és utoljára) együtt játszott Sophia Loren és Marcello Mastroianni.

Robert Altman életműve az ártatlanság, a romlás és a túlélés hosszú filmregénye, amely a nyolcvanegy éves rendező hétfő éjjel bekövetkezett halálával most megszakadt.