Elfogadta már, amit rá mért a sors

A Katona József Színház Kossuth-díjas művésze, a Nemzet Színésze, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja nem is akar már szétszakadni a sok munkától. A színház iránti lelkesedés alább is hagy egy idő után, mondja. Különben is: dolgozott ő már eleget.

Elcsitultak a színészi vágyai? Vagy hetven fölött kevesebb a jól megírt szerep?

Nincs belőle olyan nagyon sok, az tény. A Katonában most a fiatalok dolgoznak. Dolgozzanak is, az a dolguk. Bennünket, idősebbeket ritkábban hívnak már. Megváltozott a világ. Régen a televízió foglalkoztatta a színészeket. Nem akarok senkit megbántani, de ma nagyrészt no name emberek dolgoznak a sorozatokban. Mindenféle dalversenyek vannak, kvízműsorok, táncolni nem tudók táncversenye, bokszolni nem tudók bokszversenye, közben ott ez a csodálatos kincs, a magyar irodalom, és nem nagyon szerepel a televízióban. Legfeljebb ismétlés gyanánt. Ez a sirámom tárgya. Nem készülnek új tévéfilmek. A mai színészeket csak az ismeri, aki rendszeresen színházba jár. Amúgy meg folyik a népbutítás. Nyilván megvan az oka. Régi recept. A hatalom igyekszik lebutítani a népet, hogy ne gondolkozzon, tömik a fejeket mindenféle hazugsággal. Már nem lehet tudni, ki mond igazat, és ki nem. Szomorodik a világ kegyetlenül.

Régebben vidámabb volt?

Régen sem volt túl vidám, de ami most van…! Nálunk szerencsére még nincs háború, de mit lehet tudni? Olvastam nemrég, hogy a világon jelenleg tizenkét helyen folyik háború. Garmadában ölik egymást az emberek. A másik fájdalom a lenyomorított gazdaság. A nagy tömegek régen jobban voltak ellátva. Ilyen infláció, ami most van! Ez egy röhej! Pár dolgot veszek, és fizetek 10 ezer forintot. De miért is csodálkozom? Valakinek jó a regnáló rendszerben, van, akinek rossz, és van, akinek még rosszabb.

Egy ilyen szelíd-szolid hetvenesnek mégis mivel telnek a szombat délutánjai? Tegyük fel, hogy este nincs előadása.

Leviszem a kutyát, ami neki is, nekem is jót tesz, aztán alszom egyet. Kevés jó dolog van az ember életében. A legjobb aludni. Ahogy múlnak az évek, egyre inkább igénylem. Nyolcvan leszek, ha még élek négy évet. Nemrég halt meg a nejem. Akárhogy szépítjük is, a hangulatom nem igazán jó. Az első számú feladatom az ő ápolása volt. Együtt voltunk jóban-rosszban. Ötvenkét évvel ezelőtt esküt tettem, hogy ez így lesz, és így is volt. Valakinek volt négy-öt felesége, nekem csak egy. Régi vágású vagyok. Nem mondom, hogy felhőtlen volt az ötvenkét év, de senkinek nem az. Esetleg Philemonnak és Baucisnak az irodalomban. Vagy másoknak, a slágerekben. A valós élet kicsit más. A feleségem tolószékbe kényszerült, aztán jött a rák, ami két hónap alatt végzett vele. Ilyen a Jóisten! Nem tudom, mi volt a bűnünk.

Huszonhárom éves volt, amikor összeházasodtak.

Claudia tizenhat! Mindketten gyerekek voltunk. Nem is gondoltunk mi ebbe igazán bele. Így hozta az élet. És most itt maradtam Fülöppel, a magyar vizslámmal. Nem készültem én fel semmire. Sodródó típus voltam világéletemben. A munkámmal is. Soha nem kértem és nem adtam vissza szerepet. Alkati kérdés. Neveltetéstől függ. Félelemből, gyávaságból, hűségből, meg mit tudom én, miből van összegyúrva az ember. Iszonyú színes a paletta. Nem tudom, mi lesz, hogy lesz. Élek, amíg élek. Ki tudja, mit tartogat a jövő? Mire leszek rákényszerítve? Nyilván engem is utolér az a fajta öregség, amikor már rászorul az ember valakire. Van egy mondásom, egy egészen új.

Nem a derű hatja át, sejtem.

Két ajándékot adott az emberiségnek a Jóisten. Az egyik a kutya. Azt könnyen meg lehet szerezni. A másik a hirtelen halál. Nagyobb ajándékról nem is álmodom. Az ember tíz-húsz évig is elkínlódhat, amíg aztán elmegy, nagy szenvedések árán. Tönkretéve a környezetét. Annál nagyobb ajándék szerintem nincs, mint hogy az ember elalszik, és nem ébred fel, vagy összeesik és annyi! Elég pesszimistán hangzik ez így, de valahol igaz. Alain Delon elmúlt nyolcvan. Ő az eutanázia gondolatával foglalkozik. Mindent elért az életben. Pénz, szerelem, siker, minden megvolt neki. Meghalt a legjobb barátja. Mi a szarnak még nyűglődni? Mire vágyhat még? Hogy ne legyenek fájdalmai. Nyilván megvan a lehetősége, hogy ott kezeltesse magát, ahol az anyagi helyzete megengedi. Nekem volt szerencsém az elmúlt években kórházakba járni. Iszonyatos állapotok vannak. Inog a korosztályom. Hogy hányan mentek el, arról nem is beszélek. Az élet már csak ilyen. Én 1956 óta szívom a cigarettát. Rá van írva, hogy halált okoz. Megmondom én, mi okoz biztos halált. A születés. Ha megszülettél, meg is fogsz halni.

Az élet egy nagy lutri, szokta mondani.

Mert az. Nekem kétszer volt hármas találatom. Mindkettőből vettem egy-egy pár cipőt. Volt sok göröngy a pályámon, de voltak sikerek is. Mégis rengeteg minden ment el mellettem. Hogy csak egyet mondjak: Az ötödik pecsétben eredetileg én játszottam volna a fényképészt, akit aztán Dégi István formált meg remekül. Megvolt a szerződésem, de nem adott ki a színház. A Nemzeti. Egy ötmondatos szerepet kellett eljátszanom a Hölderlinben. Fiatal voltam, szinte még gyerek. Fábri Zoltán, a film rendezője, akinek a feleségét, Apor Noémit akkor rúgták ki a Nemzetiből, arra kért, intézzem el, hogy szabaddá tegyenek. Azt sem tudtam, hol az igazgatói iroda. A művégtaggyárban már mintát vettek a lábamról a szerephez, de csak úgy játszhattam volna el, ha szerződést bontok a Nemzetivel. Ma már másképpen mennek a dolgok. Akkor vendégként sem lehetett átmenni egy másik színházba. Básti Lajos is úgy ment át játszani az Operettszínházba, hogy át kellett szerződnie. Aztán visszajött a Nemzetibe. De én nem voltam Básti Lajos. Én világéletemben más alkat voltam. Nem voltam intéző, intézkedő soha. Azzal éltem, amit elém tett a sors. A munkára vonatkozóan. Amúgy meg mindenki szenvedi a saját magánéletét. Mindent összegezve mégis elmondhatom, hogy nem volt unalmas ilyen hosszú távon. Volt egy Kovács nevű színész Beöthy László társulatában. „Kovács, magán miért van sapka a színházban?” – kérdezi az igazgató. Mire a színész: „Kérem, nekem a színház templom.” De van egy másik történet is kettőjükről. „Kovács, maga fingott?” – kérdezi Beöthy. „Miből, direktor úr, miből?” – jött a válasz. Hasonló típus vagyok én is. De nem a Beöthy, hanem a másik. Sokféleképpen lehet megfogalmazni ezt a kis életet. De az van, amit rám rótt a sors.

Utánanéztem, kivel forgatott a legtöbbet. Bacsó Péterrel. Te rongyos élet, Banánhéjkeringő, Megint tanú, De kik azok a Lumnitzer nővérek? Lehet, hogy a humora miatt hívta mindannyiszor?

Én is így emlékszem. De amióta meghalt, nem hív. Raccsolós, fura kis bácsi volt, de isteni dolgokat csinált.

Idén decemberben Hevér Dániel Valami madarak című filmjével repült vissza a moziba egy makacs, egyedül élő öregúr alakjában, aki nehezen viseli a változásokat. Ilyen szerepre mondjuk, hogy testre szabott?

Lehet. Igen. De hadd mondjak el egy idevágó történetet. Tíz évvel ezelőtt, amikor betöltöttem a hatvanötöt, és már ingyen utazhattam a villanyoson, a buszon és a metrón, készítettem elő a személyimet, amikor a mozgólépcsőnél álló két őr közül az egyik, aki rá sem nézett az igazolványomra, azt mondta: „Tessék menni!” Ergo: látszik. Erre tíz évvel később megkaptam ezt a szerepet. Olvasom a forgatókönyvet, és elcsodálkozom: Úristen, ez az öregotthonban játszódik! Valószínűleg nem én leszek az igazgató, de az ápoló sem. Ez is egy kicsit szíven ütött. Hogy a rendező miben gondolkozik. „Ott a Szacsvay, már elég öreg!” Na jó, viccelek!

Az a lényeg, hogy jó a szerep. Vagy nem?

És aktuális a kérdés, amit felvet a film. Mi van, és főképp mi lesz az öregekkel? Egyrészt nagyon nehéz bekerülni egy ilyen otthonba, másrészt horribilis összegbe kerül. Aztán vagy ellátnak, vagy nem. Ez az ember, akit én játszom, állandóan meg akar szökni az otthonból. A végén aztán beletörődik, és elfogadja a sorsát. A fia már eladta a lakását, nincs hová mennie. Sok gond van az öregekkel. Akár társadalmilag. Akik intézik az otthont, még nem öregek, csak nem tudják, hogy azok lesznek. Egyelőre nem foglalkoznak ezzel. Akik pozícióban vannak ez ügyben, azok orrba-szájba nyomják, hogy a család, a család, a család, de nem tesznek érte semmit. Elnök asszonyunk bárhová utazik a világban, mindenütt a családról beszél. Jó program, sok bőrt le lehet húzni róla. Mindig az van, amit a hatalom akar. Sosem volt másképpen.

Hol kezdődik a baj a filmbeli történetben?

A fürdőkádban. Elcsúszik az öreg. Megállapítják, hogy gondozásra szorul. Ő ezt nem veszi tudomásul. Demens egy kicsit. Menekül a sorsa elől, aztán rájön, hogy nincs hova. Próbálja megtalálni a helyét a sorstársai között. Mondok valamit. Szegény nejemet két hétre beraktam egy hospice házba. Mindennap látogattam, tíz perc alatt ott voltam nála. Kedvesek voltak az ápolók, jöhetett velem a kutya is, mindenki imádta Fülöpöt. Eltelt két hét, jön a főnővér, hogy szeretne beszélni velem. „Menjünk ki a kertbe – mondja. – Jó lenne, ha már a héten, de legkésőbb a jövő héten elvinné Claudiát.” Mi a probléma? – kérdeztem. „Éjjel zavarja a haldoklókat.” Abban a pillanatban összecsomagoltam a feleségemet, és hazahoztam. Mikor odamentünk, kijöttek elénk, de amikor jöttünk el, egyedül kellett kivánszorognunk a csomagokkal a kocsiig. Pár ápoló, rengeteg haldokló. Álkedvesség. Azóta sem jöttem rá, mivel érdemeltem ki ezt a mondatot. Lefagytam egyből. Egy haldokló zavarta a haldoklókat. Isten őrizz! Tudom, hogy nem volt könnyű beteg a nejem, de mások is hangosak néha. Két hétig hoztam ki a felfekvésekből. Tusfürdőt is vittem neki a házba. Ki sem volt nyitva. Egyszer nem fürdették meg. Én fésültem, én etettem. Mindig ebédidőben mentem; de nem lehettem ott egész nap. Nyilván milliókért van olyan intézmény is, ahol minden van, még ápoló is. De honnan vegyek milliókat? Na, ez volt az én két hét nyaralásom.

Akkor most jöjjön az optimista vég!

Már nem kell sietnem haza. Nem egyszerű az élet, de alkalmazkodom. Az egész életemet így éltem le. Ez az optimista vég. Egészen magas szinten tudok alkalmazkodni.

A szerző a Vasárnap munkatársa