Életképek a nagyvilágból

További három nagykövet is jelen volt a pozsonyi megnyitón. Ez is annak a jele, hogy mekkora tiszteletnek és milyen elismerésnek örvend Steve McCurry. Aki ellátogat pozsonyi kiállítására, az megérti, miért hajolnak meg tehetsége és nagysága előtt oly sokan. Mély emberséggel alkotó zseniális művész, kivételes látásmóddal. A távoli világok életéről, arcairól közvetített megkapó fotóival az egész földkerekséget lenyűgözi. Nem véletlenül. Felvételein, illetve fotóival az érintetlen, vad természetben, a civilizációtól távol élő ember legkifejezőbb élő-lüktető pillanata, apró részletekben rejlő kultúrája él tovább letisztult kompozíciókban. Fotográfiáin a néző a hagyományokkal élő, de már az újjal is barátkozó ember legbensőbb pillanataival szembesül. Ez Steve McCurry emberi varázsának és annak köszönhető, hogy végtelen türelemmel közelít az alanyaihoz. Csak akkor „veszi el” mindennapjaik terhének legkifejezőbb lényegét, ha már közel engedik magukhoz, ha megnyílnak, ha a teljes lényüket kifejező belső énjüket mutatják és nyújtják át neki. Mert el- és befogadják – otthon van náluk, aránylag még zárt univerzumukban.

Steve McCurry olyan híres, hogy aki azt hiszi, nem ismeri, az is tud róla. Pályafutásának korai szakaszában, amikor a National Geographic megbízásából a szovjet–afgán háború idején Afganisztánban a harcmezőket járta, hosszú időre eltűnt. Még hozzátartozóinak sem adott életjelt magáról, akik már-már a legrosszabbra számítottak. Amikor aztán nagy sokára előkerült az afgán hegyekből, hozott magával egy világra szóló fotót. Ez az Afgán lány című felvétel, amely a National Geographic 1985. évi júniusi számának címlapján jelent meg. McCurry fotótörténetet írt ezzel a portréval, melyen egy menekülttábor tizenkét éves lakóját örökítette meg. Az Afgán lányt sokan a modern kor Mona Lisájának tartják.

Ez a felvétel is látható Pozsonyban, mellette pedig egy 17 évvel későbbi, amely a felnőtt Sharbat Guláról készült. McCurry ugyanis visszatért Afganisztánba, hogy a különleges zöld szempár alapján – hiszen még a nevét sem tudta – megkeresse egykori fotóalanyát.

Steve McCurry elmegy a világ végére, ahol elveszik a mindennapok terhes forgatagában, hogy megtalálja azt a helyzetet, amelyből felmutathatja az élet derűjét. Fotói azt sugallják, hogy az emberek, akiket megörökít, a mindennapi megélhetésért folytatott kemény küzdelem ellenére békében vannak önmagukkal és a világgal, elfogadással élik az életüket. Nézzék csak meg annak az idős mesterembernek az arcát, aki a monszuneső okozta áradásban vállára vett munkaeszközével – a „társsal”, mellyel kitartottak egymás mellett – elindul biztonságot keresni. Túlélni.

Ha valaki kiállításon járja be Steve McCurry zseniális színes kompozíciókba sűrített helyszíneit, helyzeteit, portréit, nem tudja elfelejteni azokat. Talán, mert azt sugallják, hogy az élet – nyűgével is – ajándék, ha az ember élni tud vele.