Állunk rendelkezésére!

A régi nyár

Amikor hosszúak a nappalok, és a tűző napsugár aranyzuhatagban ömlik a földre, nyári időszakot élünk. Ilyenkor eszembe jutnak azok a régi nyarak, melyeket gyerekkoromban falun töltöttem. Milyen mások voltak, de csodálatosak. Az iskolaév végeztével a nagyobb gyermek munkaerőnek számított a családban. A nyár derekán sok a munka a kertekben, mezőn, és bizony minden szorgos kézre szükség van. Emlékszem, reánk nem várt rekreáció, tengerparti üdülés, hanem az évszak legtöbb munkája. Már májusban megkezdődött a kapálás, gyomirtás, egyelés a kukoricaföldön, ahol a sorok olyan hosszúak voltak, hogy nem láttunk a másik végére. Júniusban gyümölcsszedés is volt, megérett az eper, cseresznye, meggy stb. Begyűjtésükben, elrakásukban nekünk, leánygyermekeknek segédkezni kellett. A zempléni szőlőhegyen is sok volt a munka. A szőlő kötözésével és kapálásával foglalkoztunk. A sorok között petrezselyem és hagyma zöldellt, azokat szintén rendben kellett tartani. Később az aratási munkálatoknál segédkeztünk. Összegyűjteni a tarlón a lekaszált és kévékbe kötött gabonát. Akinek nem volt megfelelő cipője, este megnézhette a lábát. Sokszor véresre sebezte a learatott gabona szára. A lekaszált füvet és sarjút is össze kellett gyűjteni. De a mező, a gabonaföldek jelentették az életet, az új kenyeret, amitől függött a családok mindennapi megélhetése. Most már öreg fejjel megértem, hogy a gazdák miért éreztek gyönyört az aratásban, cséplésben. Hajnalban dalolva mentek a mezőre, hátukon az éles kaszával, kezükben egy butykos hideg ivóvízzel, amit délre már úgy átmelegített a nap, hogy mosakodásra is alkalmas lett volna. Ma már falun is más az élet. A mezőgazdasági gépek javarészt helyettesítik a nehéz fizikai munkákat. Most sajnálattal beismerem, hogy nem szívesen vettem részt ezekben. Kellemesebb lett volna az öreg körtefa árnyékában olvasgatni vagy kézimunkázni. Utólagosan is minden tiszteletem azoké a mezőgazdasági dolgozóké, kik biztosítják számunkra a megélhetést, s hogy puha kenyér kerül minden család asztalára.

Tóth Éva, Kassa

A jégverem

Nahát, még ilyet sem hallottam, mondja egy komoly harmincas fiatalember. Hol is hallhatott volna? Minek kellene ma egy jégverem, amikor minden háztartásban ott a hűtőszekrény mélyhűtővel együtt? De ezzel már el is árultam, mire szolgált valaha a jégverem: nagyobb mennyiségű jégtömbök tárolására. Abban a korban, amikor még nem tudtak iparilag jeget előállítani a konyhák és az élelmiszeripar számára. Rövid időre, kis mennyiségű élelmiszerek hűtésére a gémeskutak szolgáltak, melyeknek vizük télen-nyáron egyforma hőmérsékletű volt. Ezt a tulajdonságukat használták hát az emberek hűtőszekrényként. Azok viszont, akik nagyobb mennyiségű élelmet akartak tárolni, a téli hónapokban jeget szereztek be. A hegyek tövében télen-nyáron fellelhető összesajtolódott havat és jeget szállították a vermekbe. A nagy rónaságon a folyók jegét használták fel. Az olvadás megelőzésére és a jég tárolására készítették a jégvermeket, amelyeket belülről bő szalmával szigeteltek, hisz az elraktározott jégnek ki kellett bírnia a következő télig. Ezért a jó szigetelés mellett nagy mennyiségű jégre volt szükség, mert minél nagyobb a tömeg, annál lassabban olvad. Minden vendéglátóüzem, fagylaltos és élelmiszerrel foglalkozó üzlet tartott jégvermet. Ezek hasonlítottak a földbe vájt pincékre, csak nem volt ablakuk, sem más nyílásuk – így óvták a napsugártól és felmelegedett levegőtől. A jégveremben tárolt jégtömbökből a kis kalapáccsal leválasztott jégdarabkák kellemes hőfokra hűtötték az italokat, a hentesüzletekben és félkészüzletekben is megóvták a romlástól a hentesárut.

Nem árt néha elnosztalgiázni. Sok ehhez hasonló élet adta problémát bravúrosan oldottak meg elődeink. Akkor még nem tudtak műjeget és hópihét előállítani, de azt, amit a természet adott, jól tudták használni.

Puss Rudolf, Somorja

A kitelepítés 70. évfordulójára

A Csemadok éberhardi szervezete emlékező találkozóra hívta az év 24. hetének szombatján az éberhardi meghurcoltakat. Hetven év után meglátogatták a volt édes otthonukat. Hazajöttek, hiszen gyökereik itt fúródtak mélyen a földbe, itt születtek, eleik itt vannak eltemetve. Szeretik ezt a földet, közük van hozzá, mert ismerik. Csak az igaz szép, csak a szép igaz nekik. Könnyes szemek, soha be nem gyógyuló sebek.

A megemlékezés a teremtő házában kezdődött, utána a temetőben egymástól kérdezték: „Te ki vagy?” Családokat, rokonokat, barátokat szakítottak el, szétrombolni egy közösséget, ősi kultúrát, volt a tét. Sokan ezen a szomorú emléknapon újra ismerkedtek, mert szétszórva az anyaország minden zegzugába kerültek. Elvitték a falu gerincét, mondták: „Megy a kincs.” Az itt maradottak suttogták: „Jön a nincs.” A főutcáról vonultak be a művelődési házba. Szomorú ballagás volt ez az út mindnyájuk számára. Ez az utca viseli a kitelepítés főrendezőjének nevét, érte ilyen nagy tisztelet Beneš elnök miniszterét. Svoboda tábornok kitűnt mint magyargyűlölő bajnok. Az önpusztításért jutalmat érdemeltek az árulók, latrok, újgazdagok. Ezen a szomorú megemlékezésen az arcátlanok nem szégyenkeztek. Báránybőrbe burkolt farkasként feledtették bűnös cselekedetüket. Az utca átnevezéséről a szervező hallani sem akar. Mert a megemlékezést és a gyilkos nevet egy közös nevező takarja. A külső ellenség nyíltan, egyenruhában támad és pusztít. A belső emelt fővel, rafináltan sebet tép. Ez bűncselekmény, a magyarság megalázása. E szomorú történet pedig Éberhard község tragédiája.

Nagy János, Éberhard

Emlékeink nyomában

Minden év májusának utolsó péntekén találkozunk mi, a „Kedves emlékekhez visszajárók”, Nagymegyeren, hogy felidézzük gimnáziumi diákéveinket, fiatalságunkat. Az 55 éves találkozó óta évente összejövünk, és már 57 év távlatából idéztük fel emlékeinket, osztoztunk egymás örömében, bánatában. Sokasodó éveinkkel arányosan az elvárásaink egyre jámborabbak, szerényebbek. A legnagyobb ajándék a mára megkopott egészségünk szinten tartása, gyermekeink, unokáink boldogulása, és a remény, hogy jövőre ismét találkozunk. Elmondjuk egymásnak, mit tudunk hiányzó diáktársainkról, akik betegség vagy egyéb elfoglaltság miatt távolmaradtak. Idén tizenkilencen jöttünk össze, sajnos tavaly óta hárman az égi társulathoz, az előrementekhez csatlakoztak. Találkozónk fénypontja, hogy egyik osztálytársunk férje, Kórósi Rezső állatorvos az utóbbi években megajándékoz bennünket egy-egy verssel, amit most is megtett. Engedélyével szeretném megosztani minden volt diáktársunkkal és a Vasárnap kedves olvasóival is.

Kosár Éva

Találkozón

Ifjúságot újra megkeresni

még elindul néhány véndiák,

nem felejtett perceket szeretni,

és álmokat kergetni tovább.

Tépett ruhában búsul a nyarunk,

még velünk van, mert nem veszhet el,

fáradtan tekint régi sugarunk,

és hívásunkra egyik sem felel.

Van, kit fürgén elhoz még a lába,

másnak társa lett a görbebot,

arcokat keresünk már hiába,

emlék, mit az idő itt hagyott.

Hosszú évek peregnek szavakban,

ki mennyit kért, sorsa mit adott

napsütésben, életviharokban,

kívül-belül hány ráncot kapott.

Hallgatom és méregetem csendben

a tövist és jót, mi nekem jutott,

régi tüzet látok a szemekben,

sors csapása győzni nem tudott…

Kórósi Rezső

Életképek

Rendszeres olvasója vagyok a Vasárnapnak. Nekem a hét fénypontja, ha kezembe kapom a lapjukat. Minden sora érdekel. Sok gondolkodás után úgy döntöttem, én is tollat ragadok. Íme, pár történet az életemből.

Színmagyar faluban, Ipolyvisken születtem, magyar iskolákba jártam. Építészeti középiskolát végeztem Losoncon, ahol a szlováktanár is magyar volt. Érettségiztem magyarból, szlovákból és a szaktantárgyakból. A suli után Léván kaptam állást egy tervezőirodában. Léva köztudottan nem magyar város, belecsöppentem egy teljesen szlovák kollektívába. Hát mit mondjak, nem volt könnyű. Eleinte nagyon keveset beszéltem. A munkámat becsülettel elvégeztem, mert mindegy volt, milyen nyelven rajzolom meg a tervrajzaimat. Aztán lassan belejöttem a szlovákba is, és meg tudtam védeni magam, ha beszóltak a magyarságom miatt, mert bizony volt rá eset nemegyszer. Két év után férjhez mentem, a férjem is magyar. A harmadik évben már várandósan jártam dolgozni, fél ötkor indult a buszom, Léván még két kilométert kellett gyalogolnom a munkahelyemig zimankós hidegben is. Kórházba kerültem. Életem legszörnyűbb élménye volt, amikor a fiam betegen született, császárvágással, szívizomgyulladással. Pozsonyba utaltak, a gyermekklinikára. A fiamat rögtön az intenzívre tették, monitorra kapcsolták. Engem egy külön szobába helyeztek el, ahol a szoptatós anyukák feküdtek. Telefonon hívtak, ha szoptatni kellett, nekem minden csörgésnél megállt a szívem ijedtemben, hogy meghalt a gyermekem. Azt az érzést nem kívánom a legádázabb ellenségemnek sem. A sok halálfélelemben átvirrasztott éjszakát, a nővérek közömbösségét, és még sorolhatnám. Hat hétig voltunk ott. Közben hatottak a gyógyszerek, és a kicsit áttették egy másik kórterembe. De én ott sem lehettem vele. Az volt a házirend, hogy éjjel háromkor hívtak fürdetni és szoptatni, hogy a gyermekek tiszták legyenek a vizitre. Szoptatás közben bejött a nővér, s azt mondta, beszéljek a babához, mert ő már érzékeli a hangomat. Senki sem tudta, hogy magyar vagyok, nem akartam, hogy megkülönböztetett legyen a fiam emiatt. Istenem, most hogy beszéljek vele? Szlovákul? Mert a nővér várt. Képtelen voltam megszólalni, egyszerűen nem ment, minden zsigerem tiltakozott, magyarul pedig nem mertem. Hallgattam, mint a kuka, annyit sikerült mondanom, hogy még mindig tart a sokk, képtelen vagyok. Hát ezt érdemeltük? Ez a magyarok sorsa? 53 éves leszek, már van némi élettapasztalatom, én már 12 évesen Jókait, Mikszáthot, Petőfi összest és számtalan írónk könyveit olvastam, azóta is notórius olvasó vagyok. És mi van a magyar szülőkkel? Szégyen és gyalázat, szlovákba íratják a gyerekeiket. Mi lesz belőlük? Lakótelepen lakom 17 éve. Kezdetben öröm volt hallgatni, ahogy játszanak. Múltak az évek, egyre több lett a szlovák gyerekbeszéd, most pedig már csak elvétve hallok magyar szót. Nálam kétség sem merült fel, természetesen, a fiam összes iskolája magyar.

Simkoné Pintér Eleonóra, Ipolyság

Köszönőlevél

Kötelességemnek tartom, hogy kórházi kezelésem után tisztelettel, szeretettel és a legőszintébb nagyrabecsüléssel mondjak hálás köszönetet a királyhelmeci kórház sebészeti osztálya minden dolgozójának áldozatkész, példás munkájáért. Áldja meg az Isten őket, és tartsa meg továbbra is munkájukat, amit olyan jó kedvvel és főleg jó szívvel végeznek a betegek érdekében. Maradok tisztelettel:

Kozák András, Dobóruszka

Kedves Vasárnap!

A nyári szünidő elején kívánok Önöknek kellemes pihenést és sok szép élményt. Sokszínű és érdekes a Vasárnap. Valóban sokoldalú, minden korosztályhoz szól. Gratulálok.

D. Szaló Márta, Érsekújvár