Élet egy értékvesztett időszakban

Hallgatni akartam című művéből, amelyet az Egy polgár vallomásai harmadik, befejező kötetének szánt az író, Hegedűs D. Géza előadásában egyrészes monológ született (dramaturg: Radnóti Zsuzsa, színpadra alkalmazta: B. Török Fruzsina) a Vígszínházban. Nyolcadik éve nagy sikerrel fut a darab, az Astorka Színház fesztiválján most a pozsonyi közönség is láthatja. Vádirat a mű. A magyar jobboldal és az országot pusztulásba taszító keresztény úri Magyarország nagyszabású vádirata. Hegedűs D. Géza a színpadon egy személyben tanúja és krónikása a történéseknek.

„Karácsonyi ajándékként a gyerekeimtől kaptam a kötetet – meséli a Kossuth-díjas művész. – Márai könyve tíz kemény esztendő foglalata. Szigorú ítélet önmaga és az őt körülvevő világ fölött, melynek mint író, újságíró ő is cselekvő részese volt. Egyúttal az írás egy nagy szakítás története, az országgal való szakításé. Hiszen Márai addigi életművével, magatartásával, minden megnyilvánulásával a hazája iránti szeretetét mutatja meg, abban a tudatban, hogy egy nemzet számára írta azt, amit írt. Negyvennyolc éves korában, 1948. augusztus 31-én elhagyja az országot, és útnak indul az önkéntes száműzetésbe, mert úgy érzi, teljesen kifosztotta, elárulta, kitagadta őt a hazaszerelme. Elindul Lolával, a feleségével és Janikával, az örökbefogadott kisfiával egy hosszú odisszeára. És sohasem tér vissza Magyarországra. Ezt a művét, amelyet monodrámaként láthat a közönség, már az emigrációban írta. Lola asszony naplójában, amely szintén elementáris erejű, de férje feljegyzéseiben is azt olvashatjuk: amikor a Hallgatni akartam-ot írta(m), lángolt a papír. Irodalomtörténeti érdekessége a szövegnek, hogy sokáig eltűntként tartották számon, mígnem a Petőfi Irodalmi Múzeumban megtalálták. Spárgával átkötött gépiratcsomó volt, rajta azzal a kéréssel: »Ez a szöveg csak Magyarországon jelenhet meg.« Esténként, amikor Márai mondatait mondom, de már akkor is, amikor az előadásra készültem, és folyamatosan ezt olvastam, megértettem, hogy az író kíméletlenül, tisztán, pontosan fogalmaz. Önmagát sem kímélve, fantasztikus morális erőről és igazság-érzetről tesz tanúságot. Keményen vall az 1938. március 12-e és 1948. augusztus 31-e közötti időszakról, a hazával való szakítás történetéről, amelyben elmondja, hogy ez alatt a tíz év alatt mindent elveszített, ami az életének keretet, tartalmat adott, az ismerősei nagy részét, a barátai többségét, el az otthonát, a munkakörét, a munkáját, s végül elveszítette a hazáját is. Az egyetlen hivatalos dokumentumban, amit a tárcájában hordott, a neve mellett azt az idegen kifejezést tüntették fel, hogy »apolit«, vagyis hontalan. Az anschluss idején hazájának egyik legismertebb és legelismertebb írója. Az ő megfogalmazásában nyugtalanítóan sok könyve jelent meg. Színdarabját, A kalandot nagy sikerrel játszották Magyarországon és külföldön is.”

Ahogy Márai írja: „Valóban volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, jónevű író vagyok, akinek nincs más dolga, mint fegyelmezni a képességeit, szabályozni életrendjét, és ügyelni olvasmányaira. Ha felteszem a szemüvegemet, és visszanézek a múltba, szemhunyorítással ezt az alakot látom.”

„Ez a világ tetején gond nélkül élő, harmincnyolc éves férfi az anschluss pillanatában nem is sejti, hogy egy évtized alatt minden elpusztul, ami a régi Európából megmaradt. És elpusztul a hazája, az egzisztenciája, az emberi kapcsolatai. Lenullázódik körülötte a világ, hogy 1948-ban elkezdhessen egy új életperiódust, amely aztán haláláig tart Nyugat-Európa és Amerika között felváltva.”

Három Márai-műből (Beszéljünk másról?, A Teljes Napló, Halotti beszéd) kerültek be sorok, gondolatok a Hallgatni akartam című estbe, amely pontos rajza az egykor volt polgári Európának és Magyarországnak.

„Azok csak pillanatok, kiegészítő morzsák, amelyek még fókuszáltabbá teszik a szöveget. Egészen pici motívumok, amelyekkel kitöltöttük a szövegben támadt kis réseket.”

Radnóti Zsuzsával és az előadás rendezőjével, Marton Lászlóval igazi hármas szövetséget alkotott a jeles színművész.

„Mi választottuk egymást, illetve a szöveg választott minket. Marton László szellemi háttere, családi legendáriuma ebben a Márai által megidézett világban gyökerezik. Szüleinek és nagyszüleinek a vallomása is ez, akik szintén egy olyan polgári miliőben léteztek, amely építette és eltartotta a magyar kultúrát. Ennek a polgári életformának a leépülését, pusztulását, az úgynevezett polgári humanista gondolatkör megsemmisülését dokumentálja az általam megszólaltatott szöveg. Marton Lászlótól nagyon sokat tanultam a próbaperiódus alatt. Vele is, Radnóti Zsuzsával is rokon módon gondolkoztunk az előadást megelőző együtt töltött alkotói öt évtized alatt. Laci már nincs köztünk, de a Vígszínház, a közösen létrehozott életművünk továbbra is összeköt bennünket. Hatottunk egymásra, beoltottuk egymást. A szívemben őrzöm őt, és nagyon nagy hiányát érzem mind a mai napig. Gondolkodásban, dinamikában is erősen hatott rám a próbák alatt. Nem azzal instruált, hogy így gombold be a kabátot, vagy így tedd a nyakadba a selyemsálat, fejedre a kalapot, hanem együtt jártuk be a polgári humanista gondolkodás, morál, önvizsgálódó, tépelődő szellemi és lelki magatartás stációit.”

Ausztria hitleri megszállásával Márai szerint elveszett a klasszikus Európa. Hogy a mai Európát milyen megvilágításban látja Hegedűs D. Géza?

„Ha csak az elmúlt két esztendő történéseit vesszük, azok is hihetetlenül felerősítik Márai minden gondolatát. Én is, a közönség is a pórusainkban érezzük minden kimondott szó erejét. Amikor ott tartok a szövegben, hogy Európa még a helyén volt, az intézmények, az eszmék, a szellemi képletek még valóságosak voltak, akkor arra gondolok, hogy bizonyos történelmi pillanatban hogyan indul el, bomlik le a gombolyag, ami aztán borzalmakhoz vezet. Nem is sejtjük, írja Márai, mi következhet egy évtized szörnyűséges, pokoli történelmi folyamatának végeredményeként. Tehát nagyon is eleven, húsba vágó, szellemileg is nyugtalanító minden kimondott szó, minden történelmi fordulat, amelyet megidéz az író. Úgy fogalmaz önironikusan, hogy a kortársak sohasem fogadják történelmi készültségben a történteket, többnyire pizsamában vagy borotválkozás közben tudjuk meg, hogy valaminek visszavonhatatlanul vége.”

Ez az első alkalom, hogy az előadás átlépi Magyarország határát, és épp Szlovákiában láthatja a közönség.

„Már nagyon vágytam erre, és remélem, valakinek Kassán is eszébe jut, hogy elhívja a produkciót – mondja Hegedűs D. Géza. – Sok mindent megértenek majd a nézők a történelemből, de abból is, hogy miért olyan az életünk, amilyen. Hogy miért alakult úgy az elődeik, a szüleik sorsa, ahogy alakult. Abban a bizonyos egy évtizedben, azokban az iszonyú történelmi folyamatokban, amelyek szélesebb értelemben Európa, szűkebb értelemben Közép-Kelet-Európa sorsát meghatározták, ez mind kódolva volt.”

A szerző a Vasárnap munkatársa