Egy nagy mesélő távozott

Robert Merle a hetvenes évekbenVolt egy, aki Pierre de Siorac szoknyapecér, hugenotta bárófi maszkjába bújva lovagolt be Montpelliere kapuján, valamikor az 1560-as évek végén, hogy megkezdje orvosi tanulmányait, s hétköznapinak igazán nem nevezhető életét, melynek kalandos fordulataival hat kötet lapjai teltek meg. A Francia históriától A pirkadatig ívelő regényfolyam mesélőkedvű hőse több ezer oldalon számolt be kései olvasójának a korabeli Franciaország magán- és politikai viszonyairól, lázadásokról, éhínségről, királygyilkosságról és cselszövésről, arisztokraták és prostituáltak, hugenották és pápisták, nemesek és rablógyilkosok életéről, szokásairól, erkölcseiről. Walter Scott nyomában járva azonban Merle is díszletként kezelte a valós történelmi és politiai eseményeket, és a pazarul berendezett színpad közepére egy kitalált szereplő: Siorac lovag, a Liliom és bíbor kötettől kezdődően pedig a lovag fia életének fordulatait állította. Az egyre sokasodó, önmagukban is megálló folytatások által a történelmi kalandregényként induló mű rétegei is kibővültek: a két Siorac életének alakulását követve a nevelődési- és családregény, a korrajz, művelődés- és tudománytörténet elemeit is felfedezzük az emlékiratként, egyes szám első személyben előadott elbeszélésben.

Ám volt egy másik Robert Merle is, aki saját, nyomasztó jelenét, s az európai múlt groteszk és tragikus világát formálta könyvekké. Tolla nyomán politikai, utópisztikus és fantasztikus regények születtek: a Malevil, a Védett férfiak, a Majomábécé. És persze legmegdöbbentőbb műve, a minden emberi hiányának részletes természetrajza: a Mesterségem a halál.

Ez utóbbi írásokból már teljességgel hiányzik az a derű és varázs, ami a „francia regényekben” fellobogó máglyák füstjét még képes volt elnyomni, s hiányzik az emberiségbe vetett heroikus hit is. Félelmetes világvégét rajzol fel a Malevil, a civilizáció pusztulását, s azt, ami utána jöhet. A Védett férfiak egy fantasztikus jövőbe viszi el az olvasót, ahol a férfiak majdnem tejes kipusztulása utána a nők veszik át az uralmat. Az Állati elmék és a Majomábécé is sötét képet fest ember és hatalom viszonyáról.

Robert Merle sokat és jól tudott: ismerte a történelmet, a művészeteket, a tudománytörténetet, a régi párizsi fürdőkben dívó szokásokat, s a génkutatás aktuális eredményeit, de mégis, amit legjobban ismert, az a mese. Merle írásmódja maga a kaland az olvasó életében. Ez a szerző úgy nyitott ablakot a múltra, hogy a feltáruló panorámában a király volt a díszlet, s a trónja alól kikandikáló szőnyeget egykor megszőtt asszonyok a főszereplők. Kiváló érzéke volt az apróságok, a jelentéktelennek tűnő részletek és a részletekben rejlő groteszk, abszurd iránt. Egyfelől a Claudius-kori Róma történetének életre keltője áll mellette, pontosságában, ismereteinek mélységében Robert Graves-szel vetekszik. Másik oldalán Vonnegut, civilizációnk útjának szarkasztikus krónikása foglal helyet. Merle persze francia volt, így Alexander Dumas és Victor Hugo romantikus szemlélete is ott bujkál terjedelmes életműve egynéhány bekezdésében.

De akárhány regényt hagyott is az elhunyt szerző hátra, mégsem tartozik a sokat elemzett írók közé. Pedig talán mindenki – mindenki, aki olvas – ismeri legalább egy-két regényét, ha mást nem is, hát az Állati elméket biztos olvasta. A magyar kritika tartózkodásának oka valószínűleg írásainak peremhelyzete lehet: a fordulatos cselekményben, szerelmi kalandokban gazdag művek a lektűr világa felé mutatnak, néhány regény pedig kifejezetten a giccs határát súrolja. Ami persze egyáltalán nem baj. Hisz a francia író műveiben eleve csak az leli örömét, aki meg tudja becsülni a mesét, a jól elmondott történetet, s aki egy könyv fellapozásától nem a misztikus tudás vagy a léleknemesítő formulák tárházának megnyílását várja, hanem azt, amire az irodalom leginkább hivatott: a szórakoztatást. Robert Merle-lel olyan író távozott, akinek a regényeit a borítóra vetett pillantás nélkül lehet olvasni, mert nem a szerző számít, hanem a történet. És ez a legtöbb, amit egy prózaíró elérhet.