Egy morfinista zseni végzete

Polihisztor volt. Egyszerre készült zeneszerzőnek, festőművésznek és orvosnak, az utókor mégis íróként tartja számon. Unokatestvére, Kosztolányi Dezső „hármas művésznek” nevezte. Azt írta róla: „Pszichiáter, aki tudja, hogy lelki életünkben nincsenek csodák és véletlenek, a lelkünk történései éppen olyan végzetesek, mint a szívünk, a vesénk, a májunk működése, és a haragunk, az ambíciónk idegreakcióját szabályos görbékben lehet levetíteni a fehér lepedőre.”

A Petőfi Irodalmi Múzeum október 31-ig tartó kiállításán a szabadkai születésű morfinista zseni emberi és irodalmi életútjának dokumentumai mellett rajzai, grafikái, egyetlen fennmaradt festménye, kottafüzetei, műkritikáinak részletei láthatók, és hallhatóak a zeneművei. Brenner József (felvett nevén Csáth Géza) elméjébe vezet az út, amelyet a tárlaton megteszünk, és ezt egészíti ki Tuza Norbert félórás dokumentumfilmje, a Tavaszi Ouverture, amelyben a Budapesti Filharmóniai Társaság előadásában Csáth szerzeményei is felcsendülnek. A zene iránti nyitottsága már nyolcéves korában megmutatkozott. A házi muzsikálás gyakori program volt a családban, Szabadka pezsgő zenei élete pedig nyilvános fellépésekre sarkallta. Tizenöt évesen már zenei csodagyerekként emlegették, s bár a Zeneakadémiára nem jutott be, orvosként is lételeme maradt a zene. Hangversenyekre járt, beszámolókat, kritikákat írt. A Nyugat, a Pesti Napló, a Vasárnapi Újság oldalain bírált és dicsért. „Hangokban felolvadó, igazi muzikális egyéniség – írta a fiatal Bartók Béláról. – Tökéletes technikájú zongorás.” Kodály Zoltán művészetét is különösen nagy becsben tartotta. „Melodikája igen nemes és gazdag, harmóniái eredetiek, különösek és mégis magyar ízűek.” Művészbarátságairól is szól a film, idéz a naplóiból, az utókorra hagyott kompozícióiból.

A magyar pszichoanalízis egyik úttörő alakja, az 1900-as évek megújuló magyar irodalmának egyik első képviselője pár hét múlva a Vígszínház Házi Színpadán, a Csáth és démonai című előadásban kel ismét életre. Levelei, naplóbejegyzései, irodalmi művei, tárcái, versei és zenéi idézik meg a nagyszerű polihisztor máig ható zsenijét.
„Azért választottuk ezt a címet az előadásnak, mert Csáth életén és művein túl az író morfiummal való küzdelmét is tárgyalja – mondja Vörös Róbert dramaturg, a darab rendezője. – A kiindulás az volt, hogy sokan azt gondolják, Csáthot úgy, ahogy ismerik, aztán kiderül, hogy mégsem. Novelláit olvasva jövünk rá, milyen döbbenetes erejű, és mennyire újító szellemű íróval állunk szemben, aki a zenéjében is meglepően modern felfogású, s mindemellett még a festészethez is remek érzéke volt. Tulajdonképpen ez is volt a baja. Túl sok mindenhez volt tehetsége. Kosztolányi Dezső is arra intette, ez sok, dönteni kellene, hogy mit enged ki ebből. Apja, aki ügyvéd volt az akkor még mezőváros Szabadkán, olyan hivatás felé terelte, amellyel biztosítani tudja a megélhetését. De már orvostanhallgatóként is írt zenekritikákat. Mivel sokan csupán a morfinista Csáth Gézát ismerik, Balassa Eszter dramaturgtársammal együtt úgy gondoltuk, színesebb merítőhálójú képet kell mutatnunk róla. Mészöly Miklós is azt fejtegeti róla egy tanulmányában, hogy Csáth meglehetősen modernnek számító gondolatai a pszichiátriáról ugyanúgy az életműhöz tartoznak, mint az író naplói. Nem lehet különválasztani Csáthot, az írót Csáthtól, a betegtől. Kicsit élesebb képet akarunk adni róla az előadás kétszer egy órájában.”

Csáth Géza halálának 100. évfordulójára a Petőfi Irodalmi Múzeum meglehetősen gazdag anyagot gyűjtött össze. A hozzá írt és az általa írt levelekből Molnár Eszter Edina, a kiállítás egyik kurátora, jeles Csáth-kutató válogatott, komoly segítséget nyújtva a vígszínházi előadás megszületéséhez.
„Témaköröket jelöltünk meg, hogy mi érdekel bennünket az író életművéből – avat be a részletekbe Vörös Róbert. – Nem a szerelmi életét akartuk taglalni Csáthnak, sokkal inkább az alkotáshoz és a morfiumhoz való viszonya érdekelt bennünket, és az, hogy miképpen reagált erre a családja. Ezekből a témákból kaptunk bőséges anyagot, hogy ha töredékeiben is, de megmutathassuk az életmű minden fontos momentumát. A darab gerince az lesz, hogy feljön egy kivételes tehetségű vidéki fiú a fővárosba, és milyen árat fizet a sikerességéért. Egy nagy ívű életet próbálunk felmutatni. A mai fiatalok már 14-15 éves korukban találkoznak valamilyen droggal, erről fontos beszélnünk, hiszen mindennapi probléma, de nem erre akarjuk kiélezni az előadást. Itt Csáth Géza személye a fontos, aki analitikus precizitással írja meg mindazt, ami vele történt. Hogy miképpen próbált megküzdeni a morfiummal, és hogyan akar segíteni rajta a családja. Harminckét évének jelentős része erről szólt.”

Sajátos formát nyer az összegyűjtött, megszerkesztett anyag. A közreműködő színészek részben felolvasnak, levelekből, naplójegyzetekből, kritikákból, beszámolókból, novellákból, de még a Janika című színdarabból is. Közben különböző szituációk elevenednek meg, színházi előadássá emelve az estet, méghozzá olyan színészekkel, akik kifejezetten izgalmassá teszik a darabot. A próbák márciusban szakadtak meg, amikor kiderült, hogy a koronavírus-járvány miatt nincs folytatás. De már dolgozik a csapat, javában készülnek a szeptember 21-ei bemutatóra.

„Csáth Gézát a Vígszínház új tagja, Horváth Szabolcs formálja meg, Csapó Attila az író testvérét, Zoltán Áron a fiatal, Hirtling István az idősebb Kosztolányi Dezsőt alakítja. Olga, Csáth felesége Szilágyi Csenge lesz, Bach Kata Kohn Gizellát, az elmebeteg nőt hozza majd, Gilicze Márta pedig annak a cselédnek az anyját, aki Kosztolányi és Csáth mellett sokaknak írt levelet, hogy kinyomozza, ki ejtette teherbe a lányát.”

Vörös Róbert szereti Csáth Gézát. Ezért is olyan megrendítő számára, hogy a világ már nemegyszer elfelejtette őt. Először nem sokkal a halála után, aztán az Egy elmebeteg nő naplója megjelenését követően. Szabadkán el is tűnt a sírja. Földi maradványai egy szerb család kriptájában nyugszanak, s ott kellett újra kőbe vésni a nevét. 

„Fájdalmas rémület bennem, milyen gyorsan el tud égni egy életmű. Ahogy az Európa Kiadó dalában Menyhárt Jenő írja: »Úgy megyünk el innen, mintha itt sem lettünk volna. Mint katonák a háborúban, úgy tűnünk el sorba.« A Csáth-életmű eltűnése és újra felbukkanása valahogy erre reflektál.”