Egy magyar arisztokrata család felemelkedése

A Pálffyak egykori „sasfészke”, a vöröskői vár ma múzeumA magyarság és szlovákság múltjában lépten-nyomon fellelhető érintkezési pontok felkutatása ma különösen éles hangsúllyal vetődik fel. Az európaiság kinyilvánításának egyik módja – szabadon idézve József Attilát – az lehetne, ha rendeznénk végre közös dolgainkat...

Bár az 1989-es „bársonyos forradalom” utáni felszabadult légkör kedvezett a nacionalista és soviniszta eszmék szabad burjánzásának, a kilencvenes évek vége felé azt tapasztalhattuk, hogy az ezeket hirdető pártok, magukat nemzetinek kiadó csoportosulások a háttérbe szorultak. Ahhoz, hogy ez bekövetkezhessen, túl kellett élnünk a Mečiar-kormányzatokat, Slavkovská oktatási miniszter asszony magyarellenes iskolapolitikájának hatásait és következményeit, az éppen aktuális önjelölt „nemzetébresztők” kisebbségek elleni kirohanásait. Ma már tudjuk, hogy valamennyien csak bábok voltak a politika nagy színpadán; neveik ugyanúgy eltűnnek majd a történelem süllyesztőjében, mint mindazoké, akik nem alkottak, s így nem hagyhattak maradandó értéket maguk után.

Nehezebb lesz azonban felszámolni azokat a károkat, amelyeket a legfiatalabb korosztály lelkében okoztak. Mivel a történelemhamisítás egyeseknek nagyon jól jövedelmezett, gyermekeink ma is azokból a történelemkönyvekből tanulnak, amelyek az igazságnak csak az egyik, torz arcát mutatják meg. Nem lehet elfelejteni az elemisták számára kiadott Zornička című újság képregényét sem, melyből a hét-nyolc éves nebulók megtudhatták, hogy a magyarok – akiket a nem kevés fantáziával megáldott rajzoló villogó szemű, barbár mongolként ábrázolt – az ázsiai népek elől menekülve szorították ki a szlovákokat (nem összetévesztendő a szlávokkal!) a Kárpát-medencéből. A kicsit is reálisan gondolkodó szlovákok arcára is mosolyt csalt annak a „térképésznek” a szórólapok formájában terjesztett műve, aki tudományosan bizonyította be, hogy a magyarok bejövetele előtt a Nagy Szlovák Birodalom partjait két tenger is mosta. Folytathatnám a felsorolást, kitérve a politikusok kirohanásaira, a sajtó felkent képviselőinek uszító cikkeire, melyekből nem volt hiány. Nem teszem. A Kárpát-medencei közös múlt kutatása során ugyanis nem az emóciókra, hanem a józan észérvekre kell támaszkodnunk.

„A történelem bölcselet, mely példákkal tanít” – mondta Comenius, a népek tanítója. Jó példa pedig akadt bőven az elmúlt egy évezred során. Gondolok itt elsősorban azokra a nemesi családokra, amelyek az ország felemelkedésén munkálkodtak olyan multietnikus környezetben is, mint a Kárpát-medence északnyugati szeglete.

Az egyik ilyen, köznemesi sorból a hercegi rangig felkapaszkodó család a Pálffy volt. Az Erdődyek, Esterházyak, Draskovichok, Nádasdyak és Koháryak mellett ők játszották a legfontosabb szerepet az újkor politikai és gazdasági történéseinek irányításában.

A család eredete immár másfél évszázada áll a történészek vitái középpontjában. Egyesek szerint teljes bizonyossággal sohasem lesz tisztázható; a néphagyomány szerint a csallóközi kistelepülésről, Dercsikáról származnak őseik, és mint a térség szinte valamennyi legendája, ez is Mátyás királyunk személye köré épül. Ha hinni lehet a szájhagyománynak, a Dercsika környéki erdőkben hintón végigutazó Mátyás király lovai megbokrosodtak, mivel egy szarvas ugrott előttük keresztül az úton. Őrült vágtába kezdtek, aminek következtében a hintó egyik kereke eltörött. Csak azért nem vesztette életét a király, mert a Pálffyak egyik őse megragadta az árván maradt lőcsöt, és addig futott a hintó mellett, míg sikerült megzaboláznia a lovakat. Mivel megmentette a király életét, az nemességgel ajándékozta meg. Azóta látható a család címerében a törött kocsikereket átugró szarvas.

Talán a mesébe illő történetnél is érdekesebb a család felemelkedésének története. Ennek kezdete a tizenötödik század utolsó évtizedére tehető, amikor a Pozsony megyei nemesi ősöktől származó Pálffy Pál feleségül vette a híres-neves esztergomi érsek és bíboros, Bakócz Tamás egyik testvérének lányát, Klárát, aki viszont az 1543-ban elhunyt és a horvát-szlavón területen nagy befolyással bíró Erdődy Simon zágrábi püspök édestestvére volt. Pál atyjáról, Lőrincről azt jegyezték fel, hogy 1526-ban Pozsony vármegye nemeseinek kapitányaként esett el a mohácsi csatatéren. Az igazán érdekes, akár kulcsfigurának is nevezhető személy a történetben Péter, Pálffy Pál legkisebb fia. Ő volt az, aki a család ismertségét és befolyását kihasználva benősült a nagyon gazdag Fugger osztrák kereskedő- és bankárfamíliába. Ez természetesen új lehetőségeket nyitott – Pál legifjabb fia, Miklós már a bécsi udvarban nevelkedhetett. A leendő uralkodó, Rudolf főherceg egyik legjobb barátja lett. Képességeit mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a tizenhatodik század utolsó évtizedében bányavidéki és Dunán inneni végvidéki, komáromi, majd esztergomi főkapitánnyá nevezték ki. A Bécsbe vezető török utat egyedül ő ellenőrizhette, a császárváros teljes Duna menti védelme tehát egy magyar főúr kezében volt. Egy tekintélyes kortársa, Illésházy István írta róla, hogy „minthogy az császárnak udvarában nevelkedett fel, és komornyikja is volt, és felesége is német nagy nemzet volt, neki mégis többet hittek, de az többi magyarnak senkinek nem hittek”.

Hogy mit hozott Pozsony vármegyének a Pálffyak és a bécsi udvar kapcsolata?

Egyrészt jelentős gazdasági fellendülést, hiszen a befolyásos család tagjai előjogot szereztek a hadsereg ellátmányozására. Mivel birtokaik a Csallóközben, a Szigetközben és az Erdőháton voltak, a térség településhálózatának mai képe is részben az ő kezük munkájának eredménye.

Nem elhanyagolandó a művelődés terén kifejtett tevékenységük sem. Részt vettek az egyházközségek kialakításában, 1666-ban pedig lerakták a privigyei piarista kollégium alapjait. Az alapítólevél szerint a Pálffyak vállalták a pénzalapítvány letételét, a templom, kollégium és iskola megépítését, valamint könyvtárat is adományoztak a rendnek; a piaristák ennek fejében vállalták, hogy naponta misét mondanak Pálffynéért, tisztítótűzben szenvedő lelkéért, továbbá az ifjúságot „kegyességre, istenfélelemre és jó erkölcsre nevelik, a szabad tudományokra és művészetekre oktatják az ábécétől a retorikáig, és írásban, számtanban, tetszés szerint pedig zenében is képzik”.

Végezetül pedig említést kell tennünk a Pállfyak vöröskői kastélyában felhalmozott, a történelem viharai által megtizedelt, egykor mintegy tizenötezer kötetet számláló könyv- és pergamengyűjteményről, melyet a maga idejében Európa egyik legszebb és leggazdagabb reneszánsz könyvtáraként tartottak számon.

A múlt – elmúlt. Az 1945-ös konfiskálást követően a híres könyvtár nagy része megsemmisült, a drága kötetek illetéktelen kezekbe kerültek. A régi nemesi családok emlékét is már csak a könyvek őrzik – és persze a történészek.

Például azok, akik kedden adtak egymásnak találkát a Magyar Köztársaság pozsonyi Kulturális Intézetének előadótermében. A konferencia – mely a szakmai közönségen kívül számos, a történelem iránt érdeklődő diákot, de az idősebb korosztály képviselőit is odavonzotta – a Pálffyaknak az újkori történelemben betöltött szerepét taglalta. Az előadók – Gecsényi Lajos professzor, Eva Frimmová doktornő, Mgr. Michaela Kujičová, Mgr. Katarína Malečková, Koltai András doktor, Pálffy Géza doktor, Viliam Čičaj doktor, Mgr. Anna Fundárková és Várkonyi Gábor doktor – valamennyien a Magyar Tudományos Akadémia, a Szlovák Tudományos Akadémia, illetve a pozsonyi Egyetemi Könyvtár munkatársai. A szervezési teendőket az SZTA-MTA Együttműködési Iroda, illetve a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete vállalta magára. Mint igazgatónője, Czimbalmosné Molnár Éva köszöntőjében is hangsúlyozta, fontos, hogy az Európai Unió küszöbén a magyar és a szlovák történészek továbbra is keressék a közös témákat, hiszen az egybefonódó múlt kérdéseinek tisztázása jövőnket vetíti előre.

Teszem hozzá – úgy legyen.