Egy kis fal- nagy szimfóniája

Ráncos arcú bácsika csuklik egy idilli kis fal- utcáján. Hukkle… hukkle… hukkle. Ráérősen üldögél a háza előtti kispadon, miközben a távolból lovaskocsi közeledik. Zajok, hangok, zörejek. A korhadt pad azt mondja: nyek… nyek… nyek. Mire a lovak patája azt feleli: tluk-tlik… tluk-tlik. Részegen horkol a hajtó, megállíthatatlanul csuklik Cseklik bácsi.

Jiří Menzel szívét most öntené el a melegség. Ez ugyan nem az ő faluja, de annak a magyarországi rokona. És rokonnak tűnik minden ember, aki megjelenik a filmben. A gyöngyvirágot szedő öreg néne, a kocsmában könyöklő férfiak, a varrodabeli asszonyok, a méhész, az arató, a rendőr, a városi rokonok, mindenki közeli vagy távoli rokona lehetne a menzeli fal- immár jól ismert hőseinek.

Ritkán lát az ember ilyen filmet. Nem is biztos, hogy látott már. Ahol előre megírt vagy improvizált szövegek helyett a hangok, különböző emberi tevékenységek hangjai éltetik, viszik előre a történetet. A bukolikus báj, a látványos idill mögött ugyanis emberi tragédiák sorozata zajlik.

Egymás után „mennek el” az öregek. De csak a férfiak. Ebben a faluban az asszonyok temetnek. Ők a túlélők. Egy rendőr szimatot fog. Megsejt, észrevesz, felfedez valamit. De az asszonyok ügyesebbek, nem engedik, hogy bárki is leleplezze őket.

Pálfi György (1974) most végzett a színház- és filmművészeti egyetemen. Ez a diplomafilmje.

„Egy forgatókönyv elkészítése és annak teljes dokumentációja volt a vizsgafeladat – mesélte a szemlén díjazott rendező. – Helyszínkeresés, szereplőválogatás, tíz perces videóanyag. A forgatókönyv mindössze tizenöt oldal, megírtam egy fal- szigorúan őrzött titkát. Az ötletem gyorsan kiszűrődött a főiskoláról, az utam biztosítva volt, különböző alapítványok támogattak a film elkészítésében. Az ötlet az enyém volt. Van egy öreg bácsi, aki reggel kiül a ház elé, folyamatosan csuklik, és az ő csuklásának az ütemére felébred a falu, és különböző hangokkal válaszol a bácsinak. Közben végigsétálunk és körbetekintünk az utcákon. Belesünk a helybéliek mindennapi életébe. Ezeket a képeket tartja össze valami, amiről mindenki tud, de senki nem beszél. A filmnek Cseklik bácsi a narrátora, csuklásával voltaképpen ő meséli el a történetet. És ha már hanggal váltottam ki a beszédet, innentől kezdve az összes szót, mondatot, érthető dialógust zörejre és zajra cseréltem.”

Hagymát vág egy néni az ebédhez. Szivattyú szívja a kútból a vizet. Temetési menet vonul végig a fal- főutcáján. Minden hangnak csuklás a párja.

„Ozorán, a Balaton alatt forgattunk végig, csak az orvosi jelenetet vettük fel egy másik községben. Másfél évig jártam le Ozorára, mielőtt dolgozni kezdtünk volna. Nehéz volt kiválasztani a szereplőket. A bizalmukba kellett férkőzni. Meg kellett ismerni őket. De miután befogadtak, lelkesen várták a forgatást. Ha már ennyiszer eljár hozzánk ez a fiatal srác, akkor itt tényleg lesz valami, gondolták. Az gyorsan kiderült számomra, hogy ki lesz képes kamera elé állni. Akiben meg nem voltam biztos, azzal próbafelvételt készítettem. Hihetetlen őstehetségekkel találkoztam. A pásztorfiúnak például csak annyit mondtam, hogy várd meg, míg telefolyik a kanna, ülj le, gyújts rá egy cigire, és figyeld, hogy telik meg az edény. Nem is kérdezett semmit. Leült, és amíg ki nem futott a film, forgattunk, mert olyan remek volt. Nézett jobbra-balra, de soha nem a kamerába, mintha mindig ezt tanulta volna. Mari néni, aki a gyöngyvirágot szedi, épp olyan volt, mint Honthy Hanna. Primadonna, rengeteg allűrrel. Neki melege van, folyik a víz róla, miért kell feketében lennie, ami nem áll jól neki, és miért kell ennyit hajlongani, igazán lehetne már ebédszünet. De amint meghallotta, hogy beindult a kamera, mindent elsőre megcsinált. És ugyanezt mondhatom a többiekről is. Az volt a jó, hogy nem kértem tőlük olyat, amit eddig nem csináltak, hiszen a film koncepciója az volt, hogy állapotokat rakjunk egymás mellé, és ezek hozzanak létre egy folyamatot, ami maga a történet.”

Szerves része a filmnek a televízióban éppen akkor futó szappanopera is, majd egy váratlan pillanatban megremeg a kanál a tálban, a pálinka a pohárban, a szemünk előtt repednek meg a falak, felzúg a harang, a néző már földrengésre gyanakszik, vagy valami más istenítéletre, amikor kiderül: a taszári légibázis vadászgépe gyakorlatozik a fal- fölött.

„Ozorán délután négykor megáll az élet. Este fél kilencig az egész fal- tévésorozatokat néz. Utána etetik meg az állatokat, és azután készítik el a vacsorát. Ozorán mindennek megvan a maga ideje. A közeli taszári bázis helikoptereit pedig megszokták. Nem is szidják már a gépeket, szinte hozzátartozik az életükhöz, pedig rengeteg kárt okoz nekik.”

Az emberek mellett az állatok is fontos szerepet játszanak a filmben. Például egy katicabogár. Vagy a kan disznó.

„Voltak olyan momentumok is, amelyekre a nagykönyv szerint tizenhat órát kellett volna várnunk. Ennyi időnk természetesen nem volt. A harminc forgatási napba az állatjeleneteknek is bele kellett férniük. Ráadásul nyersanyagból sem volt több, mint amennyi egy átlagos magyar játékfilmhez kell. Két csoportba osztottuk az állatokat. Az egyikben azok szerepeltek, amelyek kezelhetőek voltak. Például a kan disznó. Annak ott volt a gazdája, aki irányítani tudta. De Margit néni kutyáját sem kellett nagyon idomítani. A másik csoportba a speciális állatok tartoztak. A viperát állatidomár hozta. Tavasz volt, elég hideg, még nem mozgott olyan fürgén, tehát könynyű volt kezelni. A macska halála sima, műtéti altatás, csak nem laboratóriumi körülmények között, hanem kint az udvaron. A vakondnak terepasztalt építettünk, azon sétált. Megetettük gilisztával, és a forgatás után visszaengedtük a Margitszigetre. A katicabogárra, amely felszalad a walkman fülhallgatózsinórján, nyolc tekercs filmet kellett ellőnünk. Amikor szaladt, nem volt éles a kép, amikor éles volt, kiesett a képből. A kan disznó ravasz volt. Egy idő után rájött, hogyan is forgatunk. Ha jelen volt a kamera, nem ment udvarolni, és a csalódását rajtunk bosszulta meg. Volt olyan nap, hogy háromszor futottunk neki annak a jelenetnek, hogy végigsétál az utcán, de megmakacsolta magát. Semmi sem segített. Még a csokoládé sem. Megtalálta és hosszasan nassolta.”

A városiak szerepét színészek játsszák. Margitai Ági, Ónodi Eszter és Kaszás Attila. De hangban ők sem lógnak ki a környezetből.

„Olyan szereplőkre volt szükségünk a városiak esetében, akik nagyon eltérnek a falusiaktól. Először családi körben gondolkodtunk, de rájöttünk, hogy az amatőr szereplők még abban sem különböznek az amatőröktől, hogy városban élnek. Akkor jött az ötlet, hogy ezek legyenek színészek. Egy ilyen szívességre pedig csak jó ismerősöket lehet felkérni.”

Hukkle. Hétköznapi idillbe „csomagolt” hátborzongató történet. Itt valóban csak a képek beszélnek. A hangok, a zörejek különös zeneművet alkotnak. Egy nem mindennapi zajszimfóniát. Az első képsorok még dokumentumfilmre utalnak, pár perc múlva azonban már természetfilmre gyanakszunk. Aztán kiderül: játékfilm ez is, igazi játékfilm. Egy semmihez sem hasonlítható, szellemes, elgondolkoztató, helyenként megmosolyogtató, máskor dermesztő, de mindenképpen eredeti ötletekre épülő, a maga nemében páratlan alkotás.