Egy kiállítás álomképei

Festményekről írni maga az abszurditás, főleg akkor, ha esély sincs illusztrációra, mivel a tárgyalandó festmények mérete ugyanolyan fontos hatáselem, mint a rajtuk nyüzsgő figurák és a bizarr, agresszív színek. Ilyen merész lila-narancs, zöld-kék párosításokat csak gyerekrajzokon láttam eddig. A múlt századi expresszionisták szégyenkezve elkulloghatnak, itt a posztszocialista neoexpresszivizmus, vagy egy frappáns kritikus szerint a „neurotikus realizmus”. Egy nem létező horror-mesekönyv illusztrációi. Szinte beborítják az embert.

A rend kedvéért tisztázzuk a Hol?, Meddig? Kinek-a? Mije? kérdéseket: tehát a kassai Löffler Múzeumban október 26-ig tekinthetőek meg Vioara Bara festményei. A színházi jelmeztervezőként is tevékenykedő romániai művésznőt odahaza egy új, posztmodern nemzedék nagyjai közé sorolják, amely nemzedék a nyolcvanas években eszmélt, a Ceaucescu-éra tombolása közepette, abban az abszurd és őrjítő, szürreális és ironikus, feje tetejére állított világban. A művészi kívülállás emberi reménytelenséggé fajult, a valóság és az áhított világ közötti kontraszt pedig akkora lett, hogy a festészet nyelvén azt már csak a lila-narancs-hupikék-méregzöld kombinációval lehetett érzékletesen kifejezni. Nos, valahogy így magyaráztam meg magamnak a látottakat. Vioara Bara figuráiban sincs köszönet: nők szeméből stilizált vérzuhatag ömlik, bogarak és halak támadnak, a napsugarak halálra marnak, a házakon ablakok helyett „vigyázó szemek”, az arcokon torz iszonyat, a végtagok túlméretezve vagy kitekeredve éktelenkednek a vásznon. Szinte megmozdulnak ezek a hatalmas, agresszív képek. Az ember hátrál egy lépést, „hogy jobban lássa”, pedig dehogy, csak eszébe jut, hogy álmodott ő valami ilyesmit hat-hét éves korában. Hogy is volt az? Lila, nyáladzó bogarak üldöztek, bemásztak a hajam közé, és mikor undoromat legyőzve a fejemhez nyúltam, csomókban maradt a kezemben a hajam. Ugye szörnyű? Azon frissiben el is meséltem ezt Tomáš barátomnak, aki ugyan nem álomfejtő, viszont hivatásos képzőművész, és mint ilyen, bizonyára meg tud nyugtatni egy ijedt kiállítás-látogatót. Tudják, mit válaszolt? Vioara Bara egyik képére meredve elmondta, hogy ő meg egyszer álmában Jánošík volt (hiába, az eltérő kulturális háttér!), és Párizs utcáin kergették a pandúrok. Elkapták, ott helyben felnégyelték, ömlött a vér, ahogy kell, és a következő pillanatban már csak saját lábait látta, amint futnak, iszkolnak tovább. Ha önök is álmodtak gyermekkorukban hasonló akciódús jelenetsorokat, nézzék meg a nagyváradi Vioara Bara kiállítását a kassai Löffler Múzeumban.