Egy helytörténeti kiadvány apropóján

A szlovákiai magyarság sorstragédiájának, a második világháború utáni deportálásoknak és kitelepítéseknek a rendszerváltás óta eltelt csaknem két évtizedben kisebb könyvtárnyira nőtt az irodalma. A szabad világ szólás- és sajtószabadságába vetett hit megnyitotta a zsilipeket. Vagy ez csak a látszat? Az Amikor elindult a vonat szerzője, Varga László a könyv megjelenésekor azt nyilatkozta az Új Szónak, hogy a görcs még ma is ott él az emberekben, és felhívásukra, hogy mondják el kálváriájuk történetét, alig páran mertek jelentkezni. A félelem ott lakozik a lelkek mélyén, és nem mindenki tárulkozik ki szívesen a kérő szóra.

Bár a Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 38. köteteként tavaly napvilágot látott helytörténeti munka nem tekinthető abszolút nóvumnak, fontos adaléka a szlovákiai magyarság történelmének. Egyrészt azért, mert egy kisrégió – Nagymegyer és környéke – települései, illetve egykori meghurcolt magyarjai mondják el benne vázlatosan a megpróbáltatás hónapjait, másrészt azért is üdvözlendő, mert a nagymegyeri középiskolás diákok is részt vettek a gyűjtésben és az emlékezők megszólaltatásában. Bár maga a téma fájó, remélhető, hogy a diákok egyike-másika talán kedvet kap a történelmi kutatások iránt, ellentmondva a „fátylat reá-féle” gondolkodásnak. Mert fontos az emlékezet. És bár Alistál, Apácaszakállas, Balony, Csiliznyárad, Csilizpatas, Csilizradvány, Ekecs, Izsap, Kulcsod, Lakszakállas, Medve, Nagymegyer, Padány, Szap idős emberei akkor még jórészt gyermekek voltak, máig égő sebeket tárnak fel az olvasó előtt; nem a vádemelés vagy a számonkérés okán, hanem egyszerűen azért, hogy az önismeret ne csorbuljék.

A levéltárakkal más a helyzet: azok tárgyilagosan ontják az anyagot, ha kellő affinitással kutakodik az ember. S talál a megsárgult iratok között olyat, amitől elképed. Számomra legalábbis a fehér cédulák, „výmerek”, kurta, embertelen tárgyilagossággal fölvett jegyzőkönyvek, reszlovakizálási okiratok mellett megdöbbentő volt szembesülni azzal a gyóntató cédulával, amelyet Csehországban adtak ki az oda telepített magyar híveknek, hogy úgymond „anyanyelvükön” járuljanak alkalmi gyóntatójukhoz. Mert papjaik otthon maradtak. Egy-két kivétel azért akadt, hiszen volt olyan önfeláldozó lelkipásztor, aki önszántából kelt útra a nyája után. Akik nem részesültek ebben a szerencsében, azok a „szabad vallásgyakorlás” jogának megfelelően csehül hallgatták Isten igéjét és az evangéliumot. Íme a könyvben olvasható kortörténeti csemege, amely kísértetiesen hasonlít a katolikus egyháznak a reformáció előtti, bűnbocsátó cédulás korszakára:

„Prosím, vyzpovězte mě po maďarsky.

Maďarul.

Válasolj kérdéšeimre maďarul: „igen” vaď „nem” .

Mikor ďóntál utoljára?

Húšvétkor? – Karáčonkor? –

Pár hónapja? – Pár éve? –

1. Imádkoztál mindennap?

Zúgolódtál Išten ellen?

2. Káromkodtál?

Hamišan ešküdtél?

3. Vašárnap és ünnepnap mišét mulastottál haňagšágból?

– Šoksor?

4. Katolikuš templomban ešküdtél?

Engedelmeškedtél süleidnek, felebvalóidnak?

5. Vesekedtél?

Tanitottál mášt naď bűnre?

6. Paráználkodtál? – Gondolattal – sóval – tettel? – Máššal?

7. Loptál? – Értékešet?

8. Hazudtál?

Kibesélted máš bűnét?

Bűneidért imádkozzál:

eď – három – öt Miaťánkot.”

Elnézést a hosszú idézetért, de azt hiszem, ezt a szöveget márványba kellene faragni, mert hűen illusztrálja a huszadik századi nyelvi rabszolgaság mélységeit. A kései olvasó nehezen tudja megállni mosolygás nélkül a sóval történő paráználkodás, a sülő, Išten, és hasonló nyelvi abszurdumokkal való szembesülést. Talán egy dolog jut eszébe: az ilyen és hasonló gyalázatos (ďalázatos) tetteket és következményeit egyetlen nép sem söpörheti a szőnyeg alá, s nem tehet úgy, mintha mi sem történt volna.