Egy este Rákóczival

Bercsényi (Tóth Tibor) és Amália (Kascsák Dóra) ösztökélésére válik hazáját szerető forradalmárrá Rákóczi (Bocsárszky Attila) Gabriel Bodnár felvételeA fejedelem hamvai hazahozatalának századik évfordulója számos érdekes kulturális esemény megrendezésére ad okot, a város különböző szervezetei szinte versenyeznek, kézről kézre adogatják Rákóczit. Hogy is maradhatna ki ebből az egész éves ünneplésből a Thália, a kassai magyar színház? Gyorsan elő egy darabbal, ami a fejedelemről szól, a nyári holtszezonban az unatkozó kassaiak úgyis odacsődülnek majd megnézni.

ĺme az aktuálissá válás hátulütője: nem kell, hogy jó legyen a mű, elég, ha Rákócziról szól. Megteszi Szigligeti Ede nem épp legsikerültebb történelmi drámája is. A szerző mentségére legyen mondva: ő is beleesett annak idején az aktuálissá válás csapdájába. Nem volt fontos, hogy jó művet írjon. Elég volt, hogy a mű a fejedelemről és a szabadságharcról szól. A Szigligeti-féle Rákóczi-darab ősbemutatója ugyanis 1848-ban volt. Hogyne tetszett volna az akkori közönségnek?

Az újra előszedett, leporolt dráma a mostani közönségnek is tetszett. Volt neki hangulata. A színpadkép, melybe szervesen beletartozott a Rodostói ház fala, az alkonyat, a szabadtéri előadás varázsa, a pazar kosztümök, az előadást megelőző tárogatókoncert mind-mind hozzájárult, hogy a darab jó benyomást keltsen a nézőkben, a kényelmetlen lócák, az esti hideg és a maratoni hosszúságú első felvonás ellenére.

A színészek próbálták kihozni szerepükből, amit csak lehetett, igazán nem rajtuk múlt, hogy a műben nem voltak jellemek, jellemfejlődés meg még úgy se. Rákóczit taktikázó, alakoskodó embernek ismertük meg, akár mai politikusnak is beválhatott volna, a többi szerepből meg legfeljebb egy-egy tulajdonság ugrott elő. Zrínyi Ilona fennkölt volt, Károly becsületes, a francia titkár kétszínű, Amália szerelmes, Lehmann önfeláldozó, a szó legmélyebb értelmében, Knitellius pedig kapzsi. Ezzel nem is lett volna semmi hiba, ha a darabban lett volna ennyi tulajdonsághoz elegendő drámai feszültség. De nem volt, hiszen csupán párbeszédes Rákóczi-életrajzot láttunk, nem pedig igazi színpadi alkotást.

A színészek az adott körülmények között megtették, ami tőlük telik. A szabadtéri színjátszás nehézségei által korlátozva maga a színpadi mozgás is egysíkúbb volt. Érdekes színfolt volt az előadásban a Rákóczi hitvesét, Amáliát alakító Kascsák Dóra friss, zeneileg is képzett hangja. Sokat emelt az előadáson a Knitelliust megformáló Havasi József remek arcjátéka is, mellyel feledtette jellegzetes és bosszantó „kassai tájszólását”. Pólos Árpád, Rákóczi veje szintén rátalált a figura karakterére. Nem túl nagy szerepe ellenére nagyot alakított a besúgóvá váló titkár, Benkő Géza is, valamint a börtönparancsnok epizódszerepében Richtarcsík Mihály. Az említettekből is látszik, hogy a Thália Színház saját foghíjas társulata pótlására minden eszközt bevetett, Komáromtól Egerig, a konzervatoristáktól vagy a kassai opera magyar tagjaitól a rendezőaszszisztensig, aki élt és mozgott, mind színpadi szerepet kapott. A címszerepben Bocsárszky Attila egyes pózaiban inkább a Fösvény Harpagonjára emlékeztetett, kicsit parodisztikusra fogva a fejedelem alakját. A nagyon hatásos színpadi záróképen rontott az is, hogy a szélfútta zászlót Rákóczinak az eskütételkor nem sikerült rögtön a markába kaparintania. A zárásra elénekelt Boldogasszony anyánk viszont meghatotta a nézősereget, és jó befejezésnek bizonyult.

A rendezői ötletek közül érdekesnek találtatott az álarc felhasználása, bár talán kissé szájbarágósan közvetítette a nézőnek, melyik szereplő mikor nem viselkedik őszintén. Hozzáadott értékként szolgált a darabban azonban az a tény, hogy volt szereplő, aki felismerte a partner álarcát, és levetésére kényszerítette, volt, aki pedig nem látott át rajta, azaz bedőlt a másik taktikájának. Megindító volt a vak igric (Tóbisz Titusz) epizódokat összekötő megjelenése és éneke, mellyel egyes életszakaszok zárultak le Rákóczi életében. Jók voltak az egyes apró néma jelenetek is, ahogy Amáliát megkörnyékezte a börtönőr, vagy ahogy Knitellius nézett dugiban a pohár fenekére.

Összességében véve egy átlagos darabot láthattunk, ötletes és precíz megrendezésben (Pinczés István), pazar kosztümökkel (Molnár Gabriella), gyönyörű díszlettel (Bényei Miklós), hatásosan kihasználva a helyszín adta lehetőségeket, kinek-kinek képességeihez mérten jó színészi játékkal. A kihangosítás nagyszerűen működött, az égiek pedig kegyesek voltak, csupán egy párperces záporral ijesztették meg a nézőket.