Egy (elmaradt) kiállítás képei

Úgy alakult, hogy életem során elég sok beszédet kellett mondanom, pedig ha csak egy mód volt rá, meghátráltam az ilyen feladatok előtt. Ha a csőstül érkező felkérések zömét vissza nem utasítom, mára már vérprofi lennék a műfajban. Ámde nem vagyok az, mert orátori pályafutásom kezdetén, mindössze tizenhárom évesen, egy agydaganatban elhunyt padtársamat kellett elbúcsúztatnom abban a sírkertben, ahol a hanvai pap hamvai nyugszanak. ĺgy hát a rétori megszólalásokat övező jól fejlett – és máig tartó – fóbiámmal csak kivételes alkalmakkor vagyok hajlandó megküzdeni. Ez ilyen alkalom.

Ha jól emlékszem, kiállításmegnyitón például még nem is szónokoltam. Egyszer megírtam ugyan egy rövid beszédet, de más olvasta fel, mert végül nem tudtam elmenni az aktusra. Most itt vagyok, és már kábé fél perce beszélek, noha egyáltalán nem értek a képzőművészethez. Ami persze nem akadály, mert ugyan ki ért hozzá?! Aki csinálja, az biztosan nem; így van ez az irodalommal is. Aki meg kívülről kavar bele, az valójában sohasem a legfontosabb dolgokról beszél – ezt minden magyarázatnál szuggesztívebben megteszik maguk az alkotások. Illetve, ha az alkotások erre képtelenek (vagy hogy szalonképesebben fejezzem ki magamat: mi, befogadók vagyunk hülyék, korlátozottak és értetlenek)... – no hát akkor kétségtelenül lehet némi közvetlen gyakorlati haszna az értelmezéseknek.

Hogy tiszta vizet öntsek a pohárba: azért vállaltam, hogy Bettes Pista vizuális alkotásainak bemutatója előtt szólok néhány szót, mert ennek az alkalomnak a létrejöttében, vagyis inkább a létrejövés folyamatának a beindításában nekem is volt egy csekélyke szerepem. Azt mondtam Pityunak: „Pityu! Hallod-e, te írod itt ezeket a jó kis verseket, közben meg elég ügyes kézzel rajzolgatsz is. Sose gondoltál még arra, hogy a kettőt valahogy összehozd? Mért nem csinálsz egy kép–vers kiállítást?!” Hát ezt találtam mondani a mi Pityeszünknek. Ő meg komolyan vette, merthogy komoly ember, amint azt mindnyájan tudjuk.

Megjegyzem, a „kép” és a „vers” szó közé jól kihangsúlyozott gondolatjelet tettem. Pityu ezt is rendben megértette, és – mint ahogy az itt látható – nem próbálta összemosni a két fogalmat. Nem volt rá szüksége: írni tud, a tolla sercegése nyomán szinte hallani a megszülető szavakat, ami pedig a vonalakat illeti, én úgy látom, azok is beszédesek. Hogy úgy mondjam, magukért beszélnek. Nem kiáltanak kéretlen prókátorért.

Amit itt látunk kiállítva, az már első pillantásra nyilvánvalóvá teszi, hogy egy olyan alkotó műhelyéből került ki, aki zsigerileg a közvetlen hatásra utazik. Ezt úgy értem, hogy nem támaszkodik sem az elvont tudományosságba jegelt művészetfilozófiai elméletcirkalmak, sem a moralizmusokban feltüzesített ideológiák mankóira. Hogy föltétel nélkül bízik a maga egyszeri és megismételhetetlen művészi habitusának, egyedi látásmódjából gejzírként feltörő atmoszférateremtő képességének delejező erejében. Szerintem jól teszi, hogy így tesz.

És azt is jól látja – merthogy végigpillantva az itt kiállított kép–verseken számomra olybá tűnik, kristálytisztán látja –, hogy minden művészi tett így vagy úgy tevés. Szerepjátszás. Ami – és: aminek tudása – jottányit sem von le a művészi tett hiteléből. Sőt! Különösen akkor nem, ha az alkotónak van humora, szatirikus hajlama és van fogékonysága a groteszk és az abszurd iránt. És van annyi önbecsülése, hogy a fönti pszichés diszciplínák vitriolba mártott nyilait olykor akár önmaga ellen fordítsa. No és ki tagadná azt, hogy a mi Pityunk mindennek birtokában van, hogy dúskál bennük, és hogy éles – és mindenkor precízen a szívatás tárgyára kiélezett – tréfáival gyakorta orosz rulettet játszik?!

Pisti a kollektivizált hiánygazdaság verszivatarában ugyanolyan tréfálkozó kedvű poéta volt, mint amilyen a privatizált vadkapitalizmus nyers szivárgásában. Most már tudjuk, grafikusként sem bújt ki a bőréből. Ez az adottsága egyfelől előnyös, de van számára egy nagy hátránya is. Az előny a tréfálkozó kedvű művészek alkotásaira jellemző könynyed tömörség közérthetőségében rejlik. A hátrány szintén a tömörségből adódik.

Vonnegut mester, aki a vesztfáliai Funnegutok leszármazottja, így ír erről a Virágvasárnapban: „A tréfamesterek írásai rövidek. Ez társadalmilag nagy hátrány, hiszen korunkban az irodalmi rangot súlyra mérik. Az itt a főgond, hogy a tréfa lényegre törően foglalja össze az eszméket. A poén elsütése után fölösleges is minden magyarázat. Innentől kezdve máris jöhet a következő eszme. Na meg a következő jó poén.”

Vonnegut szerint tehát – aki nyilvánvalóan tapasztalatból is nagyon jól tudja, mit beszél – az irodalmi tréfamesterek érvényesülésének útjai igencsak göröngyösek. Ráadásul a mester a hírnévre és mesés gazdagságra áhítozó fiatal íróknak az alábbi tanácsot adja: „Először is igyekezzünk minél jobban hasonlítani egy vicsorgó vérebre. Amint ez sikerül, jelentsük be, hogy napi tizenkét órát dolgozunk egy valóságos mesterművön. De figyelem: aki közben elvigyorodik, mindent elront.” No most képzeljük el szegény Pityeszt, amikor egy vicsorgó vérebre akar hasonlítani! Meg hogy napi tizenkét órát dolgozik, vagy hogy akár csak ezt mondja – és közben nem vigyorodik el! Nem csoda hát, hogy írói hírneve meg sem közelíti valóságos írói rangját, és hogy következésképp mesés gazdagsága is inkább csak a lelkiekben jut érvényre.

Ezért hát amikor többek között én is ennek a kép–vers kiállításnak a megvalósítására biztattam Pistát, azt is nyomós érvként tálaltam, hogy több műfajban és műnemben cikázva talán valamivel könnyebben lehet venni az egzisztenciális akadályokat. Hát majd meglátjuk... Mindenesetre kívánom neki, hogy a világ legjelentősebb modern művészeti gyűjteményei vegyék meg lábon az itt látható anyagot. És legyen a mi Pistánk materiális tekintetben is mesésen gazdag. Akkor majd meglátjuk, sikerül-e megőrizni fanyar humorát olyan érintetlenül, ahogyan Vonnegut mesternek sikerült. Ami engem illet, ilyen áron szívesen lennék akár még tragikomikus is. Már persze amennyiben a mi Pityunk az őrjöngő világsikert követően nem feledkezik meg az ő hű mentoráról. Úgy legyen! Köszönöm, hogy meghallgattak!...

No, és itt kellett volna jönnie a lelkes tapsnak meg a koccintásnak – már persze ha a tervezett kiállítás egyáltalán megvalósul. Nem valósult meg. Mint ahogy sok egyéb sem Pista körül. Pedig sokszor ki akarták már állítani. Nem is csoda: az ő nonkonformizmusa mindig is olyannyira következetes volt, hogy nem csupán egyik vagy másik eszmerendszer ideológiai csinovnyikjait sértette, hanem nagyjában-egészében minden irányból egyenlő mértékben borzolta fel a kedélyeket. Mert hát előtte is volt nálunk odamondogatás az irodalomban, meg óvatos formai lázadásokra is akadt már példa, de hogy a kettő ilyen természetességgel habarodott volna össze egy, a dada radikalizmusáig feszített versnyelvben, olyan még nem volt.

Mindamellett az a nagy bohóckodókra jellemző kód is szerves részét képezi az ünnepelt habitusának, hogy talán sohasem lesz ugyan kiállítva, mindig valahol ott maradhat a pálya szélén.

Most, hogy ötvenéves lett, talán majd megjön az esze... (De azért nagyon reméljük, hogy nem.)

Akárhogy is lesz, szívből kívánom: Isten értesse meg a világgal!