Egy Bodrogközi Múzeumért

Távolról követhettem a vitát is, amely a szlovákiai magyar múzeumügy intézményrendszerének szerkezete és arculata körül zajlott/zajlik, s igyekszem megérteni azokat a szubjektív érveket is, hogy ez az egész problematika fájdalmasan összefügg a benne érintettek személyes boldogulásával, egzisztenciájával. Legutóbbi utam során azonban arról kellett meggyőződnöm, hogy az elmúlt évtizedben erőteljes változások, ezzel együtt a tárgyi néprajzi anyag gyűjtésében jóvátehetetlen mulasztások történtek a Bodrogköz s a keleti végek hagyományos népi műveltségének kutatásában. Évtizede még – ha töredékesen is – a bodrogközi falvak portáin sokfelé rekonstruálható volt a két világháború közötti időszak tárgyi ellátottsága, s szórványosan felbukkantak a padlásokon, kamrákban, fészerekben a korábbi tárgy generációk példányai is. Különösen szépen volt gyűjthető a szőttes anyag, a házi szőttes textíliák példányai még nagy számban sorakoztak a szekrényekben. Nem meglepő, mégis fájdalmas látni, hogy az eltelt évek mennyire kisöpörték az előző generációk tárgyi örökségét a polgárosult paraszti portákról. A társadalmi és kulturális változás folyamata örvendetes, a szakmai mulasztás viszont bűnös!

Természetesen, nincs értelme ma már azt vitatni, hogy – intézményi háttér és szakemberek hiányában – kinek, kiknek kellett volna/lehetett volna részt vállalni ebből a feladatból. Árnyaltan összetett problematika az, hogy a kisebbségi lét miként befolyásolta a szisztematikus munka feltételeit, s az is, hogy miért mostohagyereke a keleti végvidék a szlovákiai magyar néprajzi kutatásnak és muzeológiának. A következő generációk számára, ha összefoglalják majd a 20. század utolsó harmada múzeumügyének históriáját, nehéz lesz megválaszolni, hogy a különböző ügyekért kiálló amatőrök vállalása meddig volt hasznos és tiszteletreméltó, s önmegvalósításuk hol vált ártalmassá. Hozzáteszem: el kell fogadnom, hogy a kisebbségi helyzet a normálistól eltérő viszonyokat teremthet ebben a vonatkozásban is! Hosszabb szakmai beszélgetést igényelne annak tisztázása is, hogy miként hat egy intézményre, közgyűjteményre, ha kényszerből egy nemzeti kisebbség – térségében többség – kultúrájának ügyét kell képviselnie. Számos tisztázandó kérdés lenne tehát, ami azonban bizonyos: Délkelet-Szlovákia (magyar) tárgyi kulturális örökségéből valami menthetetlenül elveszett. Ami tény: a szlovákiai magyarság legkeletebbi végvidékének nincs múzeuma. Hozzátehetjük, hogy gyakorlatilag nem folyik szisztematikus gyűjtő és feldolgozó tevékenység az Ung-vidék és a Bodrogköz tradicionális műveltségének dokumentálására.

A kevés erő sokfelé forgácsolt. Szívós küzdelem zajlik Borsiban a Rákóczi-kastély felújításáért – megosztott erőkkel. Királyhelmecen Bogoly János nevével kapcsolódik össze a tájkutatás és a múzeum ügye. Látható, hogy a botanikában képzett, sokat vállaló, kiváló ember sem a történeti és néprajzi kutatások öszszefogására, sem a – névleg létező – Városi Múzeum működtetésére nem tud elegendő erőt fordítani. Nagykaposon D. Varga László nagyszerű gyűjtéseket végzett, hasonlóan eredményes volt Géczi Lajos is a folklórkutatásban, de tevékenységüknek tárgyi vetülete – tudomásom szerint – nincs. A közelmúltban elhunyt, derék Bodnár Lajos mátyóci gyűjteménye ebek harmincadjára jutott. Dicséretes törekvések vannak tájházak létrehozására – Nagytárkány, Kiskövesd, Perbenyik, s talán máshol is – de látszik a kis kollekciókon, hogy nagyon nehéz ma már néprajzilag fontos és/vagy szép tárgyakat gyűjteni. (Természetesen más is egy „tájház” funkciója, mint egy múzeummal szemben támasztott követelmények.) A gyűjtés – főleg a tárgyi anyag esetében látszik ez nyomasztónak – amatőr szinten is csak elvétve folyt és folyik, s jószerével nyomtalanul tűnik el hagyományőrző tájak kulturális öröksége.

Önmagában nem lehet megnyugtató, hogy a sárospataki Rákóczi Múzeum néprajzi kollekciója jelentős Bodrogközi anyagot őriz, mivel részleteiben egyébként is eltérő volt a történeti táj két részének kapcsolatrendszere, a lassú polgárosodás kibontakozásának időszakában pedig már két állam periférikus vidékei voltak. Hasonlóan nem oldja meg a problémát Nagymihály és Tőketerebes múzeuma.

Nem véletlenül említem együtt a két tájat, a Felső-Bodrogközt és az Ung-vidéket, jóllehet ismerem a Latorca két partja közötti különbözőségeket – a hagyományosokat és az újabbakat egyaránt. Annak azonban kicsi az esélye – nem is indokolt –, hogy Királyhelmecen és Nagykaposon önálló közgyűjtemények alakuljanak. Helmecen már van épülete a múzeumnak, s a város helye és helyzete ugyancsak jobb feltételt teremthet a szomszédvárnál. Egy jól működő intézmény árnyaltan tudja érzékeltetni a két, szomszédos vidék hagyományos műveltségének jellemzőit, benne az együtt élő népek – szlovákok, ruszinok – és vallások összetett, sokszínű kulturális örökségét. Mert arról még nem esett szó, hogy a multikulturális térség etnikai és vallási arculata folyamatosan változott az elmúlt századok során, s változik ma is. Ennek számos olyan következménye volt, amit a kutatás nem hagyhat figyelmen kívül. Nem mellőzhető a térség tárgyi kapcsolatainak kutatása, sőt, ez az egyik fő szakmai kihívás egy új múzeum és leendő szakembere(i) számára. Megítélésem szerint, főleg helytörténeti és néprajzi gyűjtemények hiányoznak, az előbbit tágabban értelmezve: az egyházművészet, illetve a vallásokkal kapcsolatos iparművészet, a művelődéstörténet, irodalomtörténet, a kisrégió művészeti emlékeivel is kibővítve. Gyűjteni kellene az elmúlt két-három évtized korjelző tárgyait is, nem csupán a kollektivizálás előtti paraszti kultúra tárgyait! De a múzeumba nem vihető tárgyak fotózása, dokumentálása, a hagyományos technikák rekonstruálása is fontos feladat. Fotótárat és archívumot kellene létesíteni a szöveges anyag gyűjtésére, őrzésére. Mindehhez történelemből és/vagy néprajzból képzett, muzeológiából is iskolázott, főállású szakemberre lenne szükség, akit egy önálló költségvetéssel rendelkező múzeum élére lehet állítani. Mellé természetesen gyűjteménykezelő munkatársra, s egy általános restaurátorra is szükség van, aki a legégetőbb műtárgyvédelmi feladatokat képes ellátni. A gyűjtéshez, archiváláshoz programot kell készíteni, ami széles merítést ad a két történeti táj tárgyi örökségének feltárására. Az intézmény fenntartója nem lehet helyi, városi önkormányzat, mert annak erejét és hatáskörét meghaladja a térségi feladatok ellátása, illetve elláttatása.

Tudom, hogy a fentiek szorosan összefüggnek Szlovákia közgyűjteményi struktúrájával, a problematika csak annak egészében értelmezhető. Elengedhetetlen azonban, hogy a feladat maga köré gyűjtse azokat az erőket, amelyek tehetnek ebben az ügyben – beleértve a magyarországi muzeológus kollégákat is. Le kellene ülni beszélgetni minderről, először egy tágabb körben! A megoldást legjobban akarni és az ügyért többet tenni azonban az ott élőknek kellene! Vannak számukra pozitív példák Szlovákiában csakúgy, mint más, kisebbségben élő közösségekben. Egy nyelven kellene beszélniük, s együttesen artikulálni a közös célokat.

A szerző a miskolci Herman Ottó Múzeum igazgatója