Egy amatőr médiabúvár kalandjai, avagy mi kapható a Csallóköz szívében

Pénteken reggel Pozsonyból Komáromba utazom. 6.40-kor indul a buszom. A távolság cirka 100 kilométer, de ha később szeretnék kelni, már csak délután érnék le dél metropoliszába. Marad a hajnali ébredés, minek következtében kifacsart tagokkal alszom végig az utat.

Azután Comorra City: megbeszélés délig, majd ebéd, s még szerencsés is vagyok: minden sietség nélkül elérem a kettes prériexpresszt visszafelé, a fővárosba. Hosszú az út hazáig, gondolom – s akkor még nem sejtem, mennyire igazam van. Szóval hosszú az út: vennék valami olvasnivalót. Megittasít a Duna túlsó partjának közelsége, hogy határvárosban vagyunk, meg hogy péntek van, isteni ajándékként, hiszen a valamirevaló magyarországi hetilapok csütörtökre megjelennek, s a hét végére, gondolom én, talán már a nagy vizen is átkeltek. Célirányosan útba ejtek egy korábban kitippelt standot – nemrég trafiknak néztem, akkor a benne székelő ifjú hölgy egyszerre büszkén és elutasítóan mutatott végig birodalmán: cigi – no, hazai és magyarországi lapok – yes. Most hát várakozással teli pózt veszek fel, s elkántálom: „hávégémagyarnarancsszázhatvannyolc-órahaesetlegakadnaittenegyinformációraéhesutazónak...” Tulajdonképpen korrektnek találom a feleletet: bocs, de ilyesmit csak megrendelésre hozunk be. Végignézek hát a szabadpultos kínálaton: lukréciák, szilviák, amandák, csókok, könnyek, ármányok, szerelmek, fakanalak és habverők minden mennyiségben. Továbbá exkluzív megjelenési magazinok, amelyekből megtudhatnám, hol vehetnék flitteres estélyit tizennégyér’, ugyanolyan flittereset, csak kicsit márkásabbat harmincnyolcér’, ha találnék egy pasit, aki megfelelő színvonalon eltartana.

Sebaj, mondom magamban, a peronig akad még stand. A vasútállomás újságok fölött trónoló madamjának már gyakorlottan fújom a „hávégémagyarnarancs...” kezdetű nótát, hogy röviddel utána nyugtázzam a választ: „Mi itten csak novinit meg csaszopiszit tartunk, odborná literatúrát a könyvesboltban keressen.” Szemébe nézek a rögvalóságnak, majd kérek egy Új Szót.

Aztán a sors úgy hozza, hogy tehetek még egy-két próbát. A kalauz ugyanis egyszerűen kiröhög: az igaz, hogy ez a vonat Pozsonyba megy, de közben tart egy jó órás pihenőt Dunaszerdahelyen. Ezt a kalandot utasként nem élném túl, így hát magamra kanyarintom az amatőr médiabúvár szerepét: lássuk, mi kapható a Csallóköz szívében!

Már meg sem lepődöm nagyon. A következmény: egyre nyűgösebb vagyok. Érdeklődve szemlézgetem hát lapjaikba burkolózó útitársaimat, ők vajon mit szereztek maguknak. A férfiaknál a sport a nyerő, a nők kezében árulkodóan harsány borítólapú sajtótermékeket látok. És akkor eljő a világosság! Az az én bajom, hogy hálátlan gyermekként dacosan visszautasítok mindent, ami pozitív gondolkodásra ösztönözne s elterelné a figyelmemet arról, hogy hosszú órák óta holtfáradtan, izzadtan, porosan zötykölődöm egy büdös, piszkos, huzatos kupéban. Pedig! Morfondírozhatnék azon is, milyen ragasztó tartja helyén a leghosszabb ideig a műkörmöket, minden alkalommal kijár-e nekem is az orgazmus, vagy hogy britniszpírsz most éppen kivel-mivel-hányszor-hogyan... Eb ura fakó, akit ennél jobban izgatnak a kisgazdák, a centrum vagy az eszdéesz választási esélyei! Vessen magára, ha képtelen rózsaszínben látni a világot!

Pozsonyban, a tömegközlekedés packázásait tűrve megérlelődik az elhatározás: itt csak a sürgős stílusváltás segíthet. Egyes szám első személyű hősnőm tehát a napot így fejezi be: Zilált fürtjeit apró kis mozdulattal hátradobja, arcát pedig megfürdeti az égboltot finom pókhálóként átszövő csillagok fényében. A bejárati ajtóhoz közeledve testének legrejtettebb tájait is kellemes bizsergés járja át: néhány perc múlva vonzóan gömbölyded idomait dús habú, jázminillatú fürdővízbe márthatja, s ha végzett, sejtelmesen elnyúlhat a kandalló elé terített medvebőrön (mely természetesen izgatóan csiklandozza majd üde bőrét), hogy bekapcsolja a tévét, s életében először, gondtalan lélekkel, bájos vonásain üdvözült mosollyal megnézze a nők bálványa Balázs Pulit a Dáridóban...