Édes Jézuska-várás

A Mikulás, a Jézuska érkezését nem kizárólag a legkisebbek várják türelmetlenül. Noha a felnőttek főleg a pihenésnek, az együttlétnek örülnek leginkább, akárcsak szeretteik, a különféle nyalánkságot sem vetik meg. Az édesség, a csokoládé már több mint száz éve klasszikusnak számító ajándék, ám az első világháború előtt a hagyományos ünnepi díszek még szigorúan eltértek egymástól. Mikulást követően a virgácsok, az ördögök helyett az üzletek kirakataiban papírbetlehemek, angyalhaj, fenyőág utalt a szeretet közelgő ünnepére, az édességgyártók is másféle karácsonyi finomságot kínáltak. A „karácsonyi csokoládét” 1892-ben Adolf Glaser csokoládégyáros forgalmazta elsőnek, nagy sikerrel, hiszen minden darabját tetszetős szecessziós csomagolópapírban kínálta. Az Orion csokoládégyár elődje, a Maršner cég 1897-től gyártott édességet, de 1905-ben piacra került az első vaníliacsoki, amelynek csomagolópapírján már a szentképekhez hasonló, karácsonyfát tartó angyalka volt. Az első világháború alatt nyersanyaghiány miatt szünetelt a termelés, 1915-ben a cégvezetés tudatta a vásárlókkal, beszünteti a karácsonyfára való hal, rák, kifli, dió formájú csokoládéfüggők gyártását. 1918-ban visszatért a hagyományos karácsonyi termékekhez, ám ezek eleinte nem csokoládéból, hanem füge-, dió- és mogyorókeverékből készültek.

Jóknak a Mikulás, rosszaknak az ördög

Az egyik legenda szerint Miklós püspök Törökországban élt, s úgy tett jót az emberekkel, hogy közben láthatatlan maradt. Püspöki palástjának színét az emberi képzelet pirosra varázsolta, később sapkát, ugyancsak pirosat, adtak a fejére. Van egy olyan babona is, hogy a Mikulás a kéményen keresztül jut be a lakásba, s vagy a csillogóra tisztított csizmába, vagy zokniba csempészi az ajándékot. A rosszalkodókat az ördög is meglátogatja, édesség helyett krumplit, széndarabot, hagymát rak a csizmába.

Karácsonyi ajándékok

Az ókori Rómában az új esztendő alkalmából a keresztény misszionáriusok osztogattak ajándékokat, s ez a hagyomány, némi módosítással, máig megmaradt. Ahol a Jézuska osztogat, ott a gyerekek december 24-ét várják türelmetlenül, ahol pedig a Santa Claus ereszkedik le a kéményen, és kötött harisnyába rejti az ajándékait, a december 25-ei reggelt.

Ki hozza az ajándékot?

Amerikában és Kanadában: Santa Claus.

Angliában: Father Christmas

Brazíliában és Peruban: Papa Noel

Dániában: Sinter Klaas

Finnországban: Joulu Pukki

Franciaországban: Pere Noel

Hollandiában: Kerstman

Japánban: Jizo

Kínában: Shengdan Laoren

Marokkóban: Black Peter

Németországban: Christindl

Norvégiában: Julenissen

Olaszországban: Befana vagy Babbo Natale

Oroszországban: Gyed Moroz

Spanyolországban: Papa Noel

Svédországban: Jultomten

Karácsonyfa

A karácsonyfa-állítás német eredetű szokás, a 17. században terjedt el. A németek abban a hitben éltek, hogy a téli napforduló idején a gonosz szellemek, a halottak szellemei kiszabadulnak és szabadon csatangolnak a világban. A kísértetektől az emberek csak úgy menekülhetnek meg, ha az élet örökzöldje, a fa alá húzódnak. A hagyomány szerint Luther Márton állított először karácsonyfát gyermekeinek. Ő azonban már Jézus születésének tiszteletére állította a fát, és számtalan kis gyertyát gyújtott rajta. Az első, történelmileg is megalapozott adat 1605-ből származik. Egy strasbourgi polgár jegyzetei arról árulkodnak, hogy városában elterjedt a fenyőfaállítás. A fákat gyümölcsökkel, papírkivágásokkal, aranyláncokkal és édességekkel díszítették.

Nálunk csupán a XIX. század második felétől lett népszerű, először a jómódú nemesi családoknál, majd mind szélesebb körben, mára már minden családban. A díszítés is sokat változott az idők folyamán. A kis gyertyák a karácsonyfa ágain az új fény eljövetelét szimbolizálták, és utat mutattak a háromkirályoknak a kis Jézus megtalálásához. Régebben a fa- és textildíszeket, és ha volt cukor, akkor a szaloncukrot is házilag készítették. A fa csúcsára angyalkát, vagy csillagot tettek, és piros almát, diót akasztottak az ágakra. Ezen szokásokból sokat megőriztünk azzal a különbséggel, hogy saját magunk már csak a legritkább esetben készítjük díszeinket. A karácsonyfa ágaira gyertya helyett izzósort csíptetünk és a szaloncukrot, díszeket a hatalmas kínálatból választhatjuk ki. Mégis fontos, hogy a válogatáskor ne ragadtassuk el magunkat túlságosan, hisz egy karácsonyfa nem attól szép, hogy minél több dolog van rajta. Ne feledjük az „ünnepelt” a fa, mi pedig csak egy kicsit segítünk, hogy még pompásabban ragyogjon.

Szaloncukor

Ezt a karácsonyi finomságot a magyaroknak köszönheti a nagyvilág, és az igazi szaloncukrokat talán mindig is Magyarországon fogják készíteni. Története nem is olyan régre nyúlik vissza. Az 1800-as évek végétől kezdtek itt-ott szaloncukrot készíteni (Jókai például szalonczukkedlinek nevezte) igazán divatossá pedig a századfordulón vált. Eleinte gyümölcsöket, aszalt különlegességeket, mézesbábokat, papírból kivágott ékességeket, süteményeket aggattak a karácsonyfára, majd színes papírba csomagolt édességet, a mai szaloncukor elődjét. A 20. század elejére az ipari termelés is beindult, erre kifejlesztett gépekkel csomagolták és rojtozták a többféle ízben kapható csokik sztaniolpapírját. A híres fővárosi cukrászdák nem engedhették meg maguknak, hogy ne legyen egy saját titkos szaloncukorreceptjük, nem beszélve a rengeteg családi receptúráról. ĺgy a hőskorban is legalább annyiféle szaloncukrot lehetett kapni, mint manapság. A világháborúk idején visszaszorult a gyári szaloncukor-termelés, inkább minden család magának készített kis díszeket, ha éppen volt miből. Az ötvenes évektől kezdve újra nagyban jelent meg a szaloncukor, ám – mint annyi minden más – uniformizálva. Rózsaszín, halványsárga belű konzum, később zselés – ezekre a gyerekkori ízekre valahol mindenki emlékszik még. A szaloncukor-választékot is utolérték a fogyasztói társadalom igényei, mákostól kezdve répásig mindenféle kapható már. (erf)