Digitális kalitka baglyokkal

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Tizennégy bagoly képe a falakon. Mi ebben a különös, s főleg: mi ebben a művészet? A kérdés jogos. A válasz: a türelem aprócska mozdulatot, váratlan szempillantást terem, s az ember hirtelen úgy érzi, magasból figyelik minden rezzenését.

Robert Wilson digitális kalitkájában lelassul az idő, megnő a csend, esztétikai érzékünk fényesebbé válik. De a kérdés, hogy mi és mennyi ebben – valamint a hírességekről készült videoportréiban – a pontosan definiálható művészet, az továbbra is kérdés marad. Egyvalami viszont bizonyos: ilyen látnivaló nem volt még a Szlovák Nemzeti Galériában. Ez valóban egyedülálló high-tech kiállítás, még az audiovizuális műfajban is figyelemfelkeltő. És nemcsak nálunk – szerte a világban. Az olaszoknál, ahol több kiállítótermet bejárt az anyag, ugyanúgy, mint Párizsban, a Louvre-ban.

Szobrász, grafikus, bútortervező, ám elsősorban színpadi rendező, korunk jeles színházi gondolkodója, stílusteremtő alkotója a texasi születésű Robert Wilson. Életnagyságú videoportréi frivolak, naivak, sokkolók, extravagánsak és nem egyszer bizony még a giccsel is határosak. Ezzel együtt korunk egyik legavantgárdabb művészeként emlegetik szerte a világon, hetvenkét évével bámulatosan őrizve fiatalos energiáját, mástakarását, kísérletező kedvét. Élő legenda, ikon ő maga is, mint jó páran azok közül, akiket a technika legkorszerűbb eszközeivel életük egy bizonyos szakaszában megörökített. Mélyről, messziről, hátrányos helyzetből indult a művészet felé. Gyerekként dadogott, gátlásos volt, zárkózott, felnőtt kora küszöbén újabb és újabb kemény felismerésekkel kellett szembenéznie. Később, amikor táncosként és koreográfusként már művészi pályán mozgott, siketekkel és autistákkal kezdett el dolgozni, az ő világukba próbált behatolni, s belőlük, az ő tapasztalataikból építkezni. A 90-es években, amikor Amerika számára már megfizethetetlen művésszé vált, európai színpadokon folytatta tevékenységét. Berlinben, Párizsban és Prágában rendezett prózai előadásokat és operákat. Intermediális alkotóvá is itt vált. Installált, rangos divatházaknak dolgozott, saját előadásainak kellékeit állította ki. A popkultúra minden csatornája érdekli. Andy Warhol filozófiáját kombinálja a klasszikus portrék esztétikájával. Warhol jelmondata, a gyorsan, egyszerűen, olcsón és modernül nála fordítva hangzik: lassan, bonyolultan, drágán és történelmi referenciával. A lényeg, az üzleti-művészi stratégia azonban mindkettőjüknél ugyanaz.

Wilson esetében azonban semmiképp sem beszélhetünk mesterművekről. Inkább provokatív, a végsőkig lelassított mozgóképekről, amelyekben van valami izgalmas, valami szokatlan, valami idegfeszítő. Robert Downey Jr. a bal karját nyújtja egy láthatatlan arcú kórboncnoknak. Brad Pitt fehér alsóban, fehér zokniban, pisztollyal a kezében áll a szakadó esőben. Steve Buscemi egy hatalmas, véres marhaborda fölött rágózik kitartóan. Salma Hayeket, Marianne Faithfullt és Dita von Teesét különböző beállításokban mutatja meg. Johnny Deppet Rrose Sélavy bőrébe bújtatja. Kalap, smink, szőrmebunda, megidézve Marcel Duchamp híres fotóját. Állatportréi közül (a tizennégy bagoly mellett) egy fekete párduc és egy borz került fel a galéria falára. A borz meg is mozdul egy idő után, a párduc hosszasan bámul a szemünkbe. Mobiltelefonunk képernyőjét díszíthetné mindkettőjük képe. Egy német hercegnő tizenegy éves fiát kínálta fel „művészi célra” a mesternek. Wilson nem szívbajos. 150 ezer dollárt kért az alkotásért. Armani öltönyt adott a gyerekre, és hozatott egy élő rókát a stúdióba. Így született meg napjaink Kis hercege. Az egykori iráni királynővel öt órán át forgatott, míg elérte a róla megálmodott „életképet”. Csak a keze mozdul meg egy pillanatra a nőnek, de mint mondta: ebben a mozdulatban az egész élete benne van.

Őszintén szólva: van ebben azért némi átverés is. Művészet címén jó kis beetetés. De ha nem vesszük komolyan, tekinthetjük akár játéknak is, amolyan bolondos türelemjátéknak, amelyre könnyen rászedhető az ember.