Derek Jarman - Kékből küldött üzenetek

Négy hangot hallunk arcok nélkül, miközben a kék vásznat nézzük. Mind a négy hang Jarman megrendítő vallomásait közvetíti halálos betegségéről. Az üzenet egyértelmű: a kéken túl nincs már semmi. Nincs érzés, nincs érintés, nincs érzékelés, nincs érzékiség. Semmi nincs. Pontosabban: csak a semmi van.

Halála előtt nem sokkal, New Yorkban kiadott, s jóval később magyarul is megjelent könyvében, a színek és festékek kultúrtörténetét bemutató Chromában, amely most újra kapható, azt írja: „A kék a lélek tárt kapuja / Végtelen lehetőség / Kartávolságnyira.” De akkor már tudjuk: „A kék hozza magával az éjszakát. A Madonna kék köntöse az éj kékjét tükrözi vissza. A kék vér rubinszínű. A kék és az arany örökre összetartozik. Egyek ők az örökkévalóságban.” És már hozzátehetjük: egyetlen filmrendezőre sem volt olyan nagy hatással a kék, mint Derek Jarmanre.

Béresi Csilla, a Chroma fordítója írja a könyv utolsó, Angyali párbeszéd című fejezetében: „Mágusok között kerestem szellemi elődeit a nagy gondolkodók és művészek mellett, de egy kicsit ő is a jövőbe látott. Maga is tudott erről a képességéről, s azzal magyarázta, hogy megfürdött Delphoi varázsforrásában, mely Apollón jóisten védnöksége alatt áll (egy tucat zsarué mellett). Társait, mestereit a múltban találta meg. Michelangelo, Leonardo, Caravaggio voltak a legfontosabb számára, de belőlük sem a reneszánsz derűt szívta magába. Könyvét mégsem nekik, hanem Harlekinnek, »ennek a toldozott, foldozott ágrólszakadtnak« ajánlja »vörös, kék és zöld rongyaiban. Merkúri svindler, fekete a maszkja. Kaméleon, aki tetszés szerint öltözik színekbe. A levegő akrobatája, halálszaltók királya. A káosz táncos lábú gyermeke.«” Egy rövidke négysorosban: „Ezerarcú, dörzsölt / Eliramló szellő / Kacagó, vidám / Hétpróbás zsivány.”

Híres gondolkodók, lélekgyógyá­szok, orvosok és művészek is írtak már könyvet a színekről. Nem Jarman az első, aki felszállt a szivárványig, és a poklok vörösét is megélte. Hatalmas kirándulásokat tett a színskálán. Átfogóbbakat, elemzőbbeket, mint sokan mások. „A festőiskolán, ha nem épp az impresszionistákkal és posztimpresszionistákkal játszadoztam, egymásnak ugrasztottam a színeket – írja a Bevezetőben. – Sokat tanultam a színekről, de nem értettem őket.”

Fehér füllentések, Az árnyék a színek királynője, Vörös posztó, A Rózsaregény és az alvó színek, Szürke anyag, Zöld ujjak, Az alkímia színei, Barna marha, A sárga veszedelmei, Narancssárga a hajnalpírban, Előre a kékben, Bíborban, bársonyban, Fekete mágia, Ezüst és arany, Szivárványszín, Áttetsző ragyogás – ezek a Chroma színes fejezetei. De kapunk mindehhez három színes egyéniséget is. Marsilo Ficino, Firenze ura, Cosimo de Medici háziorvosának a fia az egyik, aki Arisztotelész híve volt, és Platónt fordított. Platonikus írások című könyvében megállapítja: „Három egyetemes alapszín van: a zöld, az arany és a zafír, melyek a Három Gráciát szolgálják. A zöld természetesen Venus színe… az arany a Nap színe… ámde a zafír színét Jupiternek szenteljük.” Mire Jarman: „Nem csoda, hogy Ficinót nem kedvelték az egyházi emberek. Jupiter elrabolta a mennyek királynőjének kék palástját, Venus pedig az Úrvacsora zöldjét csórta el. Krisztus szolgái sápadoztak, hogy kilopták a színeket a lábuk alól…” 

Külön fejezet szól Leonardóról és Isaac Newtonról. Leonardo képeit igazából soha nem szerette Jarman. Mint írja: „Portréi különös, fémes hidegséggel néznek szembe velünk, az arcok vagy túl szépek, vagy túl csúnyák. Mona Lisa golyóbiztos, üveges mosolyát a középkori szobrok derűjétől kölcsönözte, a Sziklás Madonna meg mintha búvárkalandra invitálna.” A filmrendező szerint: „Leonardo híresen szép fiú volt, és azokat az alvilági fiúkákat szerette, akik loptak, a csiszolatlan gyémántokat. Szerelmi élete mozgalmas volt, és elég kendőzetlen ahhoz, hogy felháborítsa polgártársait.” De, folytatja, lángelme volt, aki mulattatott, és hagyta, hogy mulattassák. Jarman úgy gondolja: aprópénzre váltotta zsenialitását. Hogy miért írja mindezt? Mona Lisa mosolya címmel rendezett rövidfilmet. És hogy a festészet se maradjon említés nélkül, elmesél egy pikáns történetet. „Egy firenzei bankár megrendeli neje portréját, akinek azonban be nem áll a szája, miközben modellt ül. Leonardo tehát nélküle fejezi be a portrét. Nem bírja ezt a sok üres dumát, és a nő képtelen befogni a száját. A festő előre retteg az utolsó üléstől, ám legnagyobb megkönnyebbülésére csinos fiú jelenik meg a bankárné helyett, közölve, hogy asszonya csúnyán megfázott. Leonardo leülteti a fiút, és ráfesti a portréra a mosolyát, majd búcsúzóul megcsókolja.”

Newtonnal kapcsolatosan arról a prizmáról ír, amelyet Sir Isaac azért vett egy vásárban 1695 nyarán, hogy kipróbáljon néhány kísérletet Descartes színekről szóló könyvéből. Newtont a gondolkodók istenítették, állapítja meg Jarman, majd közli: „Hét szín van – hiszen a hét tökéletes szám –, a hét minden napjára esik egy. A vasárnap ibolyaszínű.” És emlékeztet bennünket, hogy a fehér szín az összes többi keveréke. A természetes fényben pedig az összes színes sugár jelen van.

Egy képekben és színekben gondolkodó reneszánsz ember élet­művét megkoronázó személyes vallomás a Chroma. Jarman egyébként sem titkolózik soha. Még csak kiskamasz, amikor levelét megírja. „Kedves William Shakespeare! Tizennégy éves vagyok, és meleg, akárcsak Ön. Művészetet tanulok. Meleg művész akarok lenni, mint Leonardo vagy Michelangelo, de legjobban Francis Bacont szeretem. Ginsberget és Rimbaud-t olvasok. Imádom Csajkovszkijt. Ha filmeket csinálok, úgy csinálom majd őket, mint Eisenstein, Murnau, Pasolini, Visconti. Szeretettel: Derek.” Kell ennél őszintébb, nyíltabb, önmagát teljes mértékben megmutató, „beismerő vallomás”, ha úgy tetszik, coming out, mint ez? A Chromában is végig nyílt kártyákkal játszik. „A fehér kizár, tömör szín, nem látni át rajta, hatalomittas… White Nights in Haven, egy meleg bár, amely bizonyára felvillanyozta volna János apostolt, vakítóan fehér pólók és bokszeralsók, melyekre úgy tettünk szert, hogy napokat töltöttünk a mosógép finommosás programját lesve.” Ennyit a fehérről. A vörösről azt írja: megvédi önmagát, hiszen erélyesen kinyilvánítja az akaratát. „A szerelem, akárcsak a szív, vörös. Nem a nyershús vöröse ez, hanem a virágok tiszta skarlátpirosa… A szerelemben és a háborúban minden megengedhető, s a háború színe kétségtelenül a vörös. A tört szívből távozó élet a vér csepergő vöröse. Jézus szent szíve.” Marilyn Monroe-t a vérmezők rózsájának tartja. A vöröst az agresszió leányának, valamennyi szín szülőanyjának. Ólomvörös, velencei vörös, kadmiumvörös is létezik. „A vörös egy pillanat az időben. Gyorsan kiég.” Pontosan fogalmaz. Izgatóan fogalmaz. Színesen fogalmaz. „A szürke szívós, hagyja, hogy az élénk színek átgázoljanak rajta. Minden színes álom szürkében ér véget.” Példaként említ meg szürke írókat. Beckett nevét bizonytalanul mondja ki, William Burroughs szerinte egyértelműen szürke. „A munkáiban ugyanúgy, mint a megjelenésében… Szürke szerzetes. Szürke eminenciás.” A zöldet szereti, mert ott van benne a Feltámadás reménye. Enyhülést is találunk benne. „Tudták-e, hogy Jézus bele volt pistulva Jánosba, a zöld evangelistába?” – kérdezi. A barnát a fekete és bármely más tetszőleges szín keverékeként határozza meg. „A barna meleg és otthonos. Egyszerű és keresetlen. A barna nosztalgikus szín.” És megint egy érzéki vallomás: „Az ifjú, akiről álmodom, barna, akár a föld, bronzbarnára sütötte a nyári nap. Mezítelenségét eltakarja a nyárban. Egész testét elborítja a magja, mészfehér mag, amely megédesíti a földeket. Édes álomba hullik, miközben barna réti pillék repkednek fölötte a fűben.”

A sárgánál nincs harsányabb szín, pedig a színképnek csupán az egy huszadát foglalja el. Krómsárga, kobaltsárga, Nápoly sárgája, Babilon sárgája, India sárgája. Földrajzilag is széles a skála. Az indiai sárga titkos előállítású. „A teheneket megmérgezték mangólevelekkel, a színt a vizeletükből nyerték ki. Ezzel az élénksárgával festették az indiai miniatúrákat.” A buddhista szerzetesek színe a narancssárga. De a bőség színe is. Gyönyörködtet, felvidít. Ha igazi narancssárgát akarunk látni, a porzókban gyönyörködjünk, javasolja Jarman. A porzók élénk narancsszínt öltenek a virágok kelyhében. 

„A bíbor csupa tűz. Ha az ibolya egyszer felbátorodna, bíborszínűre kúrhatná a rózsaszínt. A szelíd levendula meg pirulva nézné a jelenetet.” A fehéret elégetve feketéhez jutunk, annak pedig nincs határa, ám Jarman szerint egyszerre hoz szerencsét és balszerencsét. És jön az ezüst, az arany, a szivárványszín. „Az arany lelkeket lopkod össze Szibériában. Az aranynak nincs párja, nem lehet vegyi úton előállítani, mint a színeket. Az ezüst: másodhegedűs. Hasznos fém, amely szerencsét hoz.” A szivárványszín Jarman szemében a gyerekkor mozgó színeit hozza vissza a kaleidoszkóppal. De maga a szivárvány: „Szövetség volt az Úr és Noé között a nagy Vízözön után.”

Majd ismét a kék, amely nem ismer határt és megoldásokat. A kék, amely megóvja a fehéret az ártatlanságtól. Kék pirulák, kék halál. „Kék delfináriumot helyezek síromra.” A Blue a végső búcsú filmje.

Épp huszonöt éve, hogy meghalt Derek Jarman. Hogy mi maradt utána? Ken Russelnek ő tervezett díszletet az Ördögökhöz és a Kegyetlen Messiáshoz. Videóklipeket forgatott a Pet Shop Boysnak (It’s a Sin, Rent, Projections), önálló alkotásaival a művészet, a vallás, a történelem jeles egyéniségei által próbálja elfogadtatni a másságot. Első nagy játékfilmjével, az 1976-ban forgatott Szent Sebestyénnel (Sebastiane) egyszerre robbant be a filmművészetbe és a meleg köztudatba. A Jubileum a punkmozgalom kultfilmje lett. Világsikerét a Caravaggiónak köszönheti, amelyben a festő vásznai mentén komponált beállításokkal mutatja be a művész életét. Wittgenstein, II. Edward, A kert. Ez utóbbi forgatásakor már tudta, hogy halálos beteg. Látása megromlott, mozogni is képtelen volt. Ágyban fekve, segítséggel rendezte meg a filmet. Ha egy kicsit jobban érezte magát, bonsaiokkal bíbelődött dél-angliai, tengerparti kertjében. Fadarabokból és kagylókból készült szobrocskákat állított a kis fák közé, miközben gyógyíthatatlan betegségével küzdött. Utolsó filmje, a Blue már egy látását vesztett művész monológja. Végső feloldódás a legtisztább kékben.