A spanyol macsók folytatják történetüket - kijött az Alfahímek harmadik évada

„Szexizmus: Vedd észre! Nevezd nevén! Állítsd meg!” Alberto és Laura Caballero mintha sportot űzne az ismert szlogen abszurdig fokozott továbbgondolásából. A spanyol televíziózás ismert testvérpárja Alfahímek (Machos Alfa) címmel készített tízepizódos vígjátéksorozatot a Netflixnek, a 2022-ben debütált széria négy olyan, negyvenes madridi férfiról szólt, akik – társadalmi nyomásra és kapuzárási pánik miatt – beiratkoznak egy önfejlesztő/önleépítő kurzusra, hogy leszámolhassanak a „mérgező férfiasságukkal”. Az alapelgondolás egészen újszerű volt, szerethetőnek és humorosnak bizonyult (kritikánkat lásd: Kritikus gondolkodás a Netflixen, Új Szó, 2023. április 18.) – még akkor is, ha azt a bizonyos garast igazán keményen sem a hagyományos férfiszerepek, sem a feminizmus vagy a woke mozgalom mellett nem tette le.

Nem tankönyvi macsó

Az első évad okosan felvetette annak a lehetőségét, hogy Pedro, Raúl, Luis, Santi talán nem is annyira macsó, legalábbis nem a tankönyvi példából vett spanyol macsók. (Ugyanakkor Pedróra sokszor „a szexista disznók Mózese” eposzi jelzővel hivatkoznak, Raúl pedig valóban közel áll a hímsovinizmushoz.) Mondjuk, nem sok forogna kockán, hiszen már elvégezték A férfiasság dekonstrukciója elnevezésű tanfolyamot: a női egyenjogúságot már nem címkézhetik maszlagnak, el kell fogadniuk, hogy életük párja lehet sikeresebb, jobban teljesítő és többet kereső náluk, ők viszont „cserébe” beszélhetnek az érzéseikről, nem kell szégyenként tekinteni a pszichológusi segítségre és ha kedvük úgy tartja, heteroflexibilisek is lehetnek.

Az Alfahímek irdatlanul nagy sikert könyvelhetett el, de a kreátorok meg sem várták a fogadtatást, eleve úgy zárták le az első évadot, hogy tudják folytatni. 

Kérdéses, hogy volt-e ennek a tiszta anyagi haszonszerzésen túlmutató értelme, ugyanis az alig másfél évvel később debütált újabb tíz rész gazdag fantáziával vitte tovább a főszereplők történetét, de már nem sok sportértékkel bírt. 

Oké, főhőseink közül ketten is új állást találtak, egyikőjük kénytelen volt nyitott kapcsolattal feldobni a házasságát, egy másik pedig kísérletezéssel kompenzálta a párjától kapott drasztikus visszautasítást. De mi maradt a történet? Szokásos konfliktusok, hasonló humorforrások, nagyjából azonos hatás. A termék alig változott, de a csomagolás sem sokat…

Sorozat a sorozatban

A most elérhetővé vált harmadik évad megtekintése után már végérvényesen kijelenthető, hogy a Caballero testvérek soha nem rekednek meg a forgatókönyvfejlesztésben: a tévés Pedro (Fernando Gil) apa lesz, mivel volt párja, Daniela (María Hervás) gyermeket vár tőle; az építész Santi (Gorka Otxoa) még mindig az ex-feleségével lakik, de egy feminista aktivistával randizik, miközben egyetemista lánya egy idősebb férfival jár; az étteremtulajdonos Raúl (Raúl Tejón) és Luz (Kira Miró) újra egymásra talál, pedig a nő már homoszexuális; a rendőr Luisnak (Fele Martínez) pedig a szülei válásával és lánya identitásválságával kell megküzdenie. Eddig, ha nem is kimondottan eredeti és minőségi humorral megtámogatva, működik a történet. 

Aztán egyre nagyobb hangsúlyt kap Pedro televíziós szerelemprojektje, a sorozatban is a Netflixnek eladott Alfahímek című sorozat (igen, sorozat a sorozatban, azonos címmel), amely, mint elhangzik, „a modern korhoz nem alkalmazkodó, szexista férfiak kritikája.” Kaptunk már belőle ízelítőt az előző etapban, most azonban teljes szálak bomlanak ki a tévés világból: felettes-beosztott hatalommal, vággyal és frusztrációval fűszerezett kapcsolata, az elátkozott forgatás, ahova inkább egy intimitáskoordinátor kellene, mintsem Luis harsány, boldogtalan felesége (az elviselhetetlenség küszöbértékén táncoló Esthert paródiaszerűen, de jól Raquel Guerrero játssza), na meg a szerencsétlenül időzített díszbemutató.

Önmagában is bátor dolog olyan fogalmakkal dobálózni, mint például a heteropatriarchátus, a patriarchális paktum vagy az incelek szubkultúrája, különösen a modern Spanyolország társadalmába helyezve, ahol a macsó és a feminista világkép egyfajta társuralkodóként van jelen. 

Caballeróék azonban tovább mennek, népszerű tézisek, különböző irányzatok és irányultságok mentén építik fel és viszik végig a cselekményt, amely abszurd, szarkasztikus és ironikus éllel beszél fontos témákról.

 A férfi főszereplők nagyszerűen dolgoznak a komikummal, Gil, Otxoa, Martínez és mindenekelőtt Tejón dinamikus választ ad a feldobott labdákra. Abból pedig van elég, talán a kelleténél több is: sokszor úgy érezni, mintha az Alfahímek nem valami görbe tükröt tartana elénk, hanem csak igyekezne egy-egy jó vagy kevésbé sikerült poént a képünkbe tolni. A széria másik hiányossága a bevált recepthez való túlzott ragaszkodás, ami egyrészt kiszámítható és hatásvadász jeleneteket szül, másrészt egy sor dramaturgiai logikátlansággal vagy hiányossággal jár.

Egye fene, az Alfahímek figyelemre méltó színfolt a spanyol vígjátéksorozatok palettáján – hibáival együtt is. Ám arra már nem vennék mérget, hogy megéri feljegyezni a negyedik évad premierdátumát. Sőt, talán már most elkönyvelhető, hogy az úgynevezett „lokalizált” német, francia, holland és olasz változatokra sem a forradalmi ötletek és iskolateremtő megoldások miatt fogunk emlékezni.