Dallamok és nyelvek közép-európai együttélése

Pozsony és Budapest központokkal magyar és szlovák színházak között hosszabb ideje egyre szorosabb a viszony. A Hviezdoslav Színház, vagyis a Szlovák Nemzeti Színház prózai társulata évek óta kapcsolatot tart fenn a budapesti Vígszínházzal, nem csak oly formában, hogy Eszenyi Enikő két Shakespeare-darabot is színpadra állított Pozsonyban, hanem hogy a két társulat szinte már rendszeresen vendégeskedik egymásnál. A Vígszínház az Össztánc, a Nóra és legutóbb a Legenda a lóról című előadásokkal vendégszerepelt Pozsonyban. A Hviezdoslav Színház társulata pedig nagy sikerrel mutatta be a magyar Össztánc szlovák változatát Tančiareň (Táncház) címmel Budapesten.

Ám nemcsak Pozsonyra korlátozódik a határnak ezen és a túloldalán lévő színházak együttműködése. Szlovákia egyik legprogresszívebb, igencsak neves vidéki társulatában, a nyitrai Bagar Színházban is dolgozott már magyar stáb, élén Alföldi Róbert színész-rendezővel. Alföldi formabontó, látványos Hamlet-előadást varázsolt a színpadra. Ezt a darabot aztán a Hviezdoslav Színház színpadára is elhozták egy alkalommal. A modern Shakespeare-interpretációt – talán mert Eszenyi Enikő ezt már bejáratta a pozsonyi színpadon – a fővárosi közönség is hosszú tapssal jutalmazta.

A két ország színházi életének közelítését kezdettől fogva segíti Szlovákia hányatott sorsú, kezdetben nagyon mostohán kezelt legnagyobb színházi fesztiválja, a Nyitrai Nemzetközi Színházi Fesztivál (Divadelná Nitra). A szemlének állandó vendégei magyar színtársulatok. Ezen a fesztiválon osztják ki az év színházi díját, a Deszkát. 1997-ben, mondhatni, magyar–szlovák siker született: az Eszenyi által rendezett Ahogy tetszik tarolt: több kategóriában kapott díjat, köztük a legjobb rendezését. Ez az előadás mindenképpen friss áramlatot hozott a hazai színházi életbe. (Számtalan új szemléletű, meglepetésszerű eleme közt egyik érdekessége volt, hogy a csallóközi fóliasátras valóság motívumát is átültette a shakespeare-i vígjáték világba.)

De nemcsak a prózai színpadok közelítenek egymáshoz egy-egy előadás vendégszerepeltetésével vagy rendező felkérésével egy-egy mű színpadra állítására. Az idei évad egyik meglepetése a Szlovák Nemzeti Színház vállalkozása: Bartók Béla két egyfelvonásosának bemutatása magyar karmester és magyar koreográfus közreműködésével. A kékszakállú herceg várát Kovács János, a Magyar Állami Operaház karmestere tanította be, A fából faragott királyfi koreográfusa pedig Juronics Tamás, a Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetője. A színpadon ezúttal nemcsak a bartóki üzenet szólal meg. Egy másik, nem éppen mellékes közlendőként értelmezhetjük azt a tényt, hogy a szlovák operaénekesek magyarul énekelnek a Szlovák Nemzeti Színház színpadán, ami további nyitásnak minősíthető. Lehet, hogy e kapcsolatot nem mindenki fogadta olyan pozitív érzésekkel, mint szakmai és művészkörökben bizonyára sokan, hiszen a bemutató előtt tartott sajtótájékoztatón volt újságíró, aki megjegyezte: ő felkutatta, van német változata is az egyfelvonásosnak, miért nem az került színpadra a nemzet színházában. A színház főigazgatója, az Opera igazgatója és az alkotók, akik jelen voltak a tájékoztatón, szinte egy emberként utasították el a megjegyzést, mondván, a világban az a szokás, hogy az operairodalmat eredetiben szólaltassák meg. Jolana Fogašová, Judit életre keltője elmondta, rég természetes számára, hogy németül, olaszul, latinul, oroszul tolmácsolja a szerepeket. Annak köszönhetően, hogy a Kékszakállúban magyarul énekel, kellemes csalódással tapasztalta, milyen dallamos nyelv a magyar.

Szombattól, a bemutató napjától pedig magyar művészek – köztük olyan világhíresség, mint Marton Éva – tapasztalhatják meg, milyen dallamos nyelv a cseh: a Magyar Állami Operaház ugyanis Leoš Janáček remekét, a Jenufát tűzte műsorára eredeti nyelven. A karnagya ennek az előadásnak is Kovács János, aki már Pozsonyban elmondta: az, hogy a Szlovák Nemzeti Színházban Bartókot, a Magyar Állami Operaházban Janáčeket játszanak, nemcsak azt jelenti, hogy magyar és cseh műveket szólaltatnak meg, hanem hogy a világ operairodalmának neves szerzőit tűzik műsorra.

Ez a tény pedig továbbgondolható úgy is, hogy ha a világban elismerik Bartókot és Janáčeket eredetiben, a saját nyelvükön, milyen okunk lenne arra, hogy éppen mi űzzük ki őket színpadainkról ilyen formájukban. Különösen, hogy manapság a technika, az elektronikus feliratozó gép is segít egymás nyelvének megértésében.