Ctibor Štítnický halálára

Most éppen ideje lett annak, szomorú aktualitása, hogy idézzük e verset, és az ő szlovák variánsát. Mert már csak emlék, csak varázslat hozhatja vissza Ctibor Štítnický barátunk emlékét, aki szerdán örökre elhagyott bennünket.

Fordította Radnóti verseit is, meg Ady novelláit. Forbáth Imre verseiből kötetet állított össze, és ehhez bevezetőt Laco Novomeský írt. Ő volt a harmadik szlovák poéta, aki megszólaltatta anyanyelvén Az ember tragédiáját, Hviezdoslav meg Valentin Beniak után vállalkozott erre a nehéz feladatra. És elsőként tolmácsolta egy másik Madách-dráma, a Mózes verssorait. Remek esszében idézte meg József Attilát, ez a műve Ján Smrek fordításkötetének kísérőjeként látott napvilágot. Illyés Gyula szerette őt, mint sok más magyar költő, ő pedig több versét lefordította. És szinte hihetetlen, hogy milyen nehezen látott napvilágot Illyés Petőfi-könyve (amelybe egyáltalán nem mellesleg több száz Petőfi-verssort is le kellett fordítania). Igen, ezt a történetet nem hallgathatom el, mert ugyancsak jellemző Štítnický életútjára. A vaskos könyv, illetve a fordítás megjelenését először azért akadályozták meg, mert maga a fordító, azaz Ctibor került 1968 után feketelistára. Amikorra, vagy 15 év után, már úgy-ahogy rendeződtek a dolgai, akkor meg éppen Illyéssel volt baja a pozsonyi pártbürokráciának: állítólagos nacionalizmusa okán. Amikor ez az akadály is elhárult, akkor a következő kifogás az lett, hogy a Petőfi-életrajz oroszellenes, mert Illyés azt írja: a költőt a kozákok ölték meg. Štítnický akkor elvitte az Illyés-könyv Moszkvában megjelent orosz fordítását az illetéktelen illetékeseknek, bizonyítva, hogy ott nem félnek ettől az életrajzi adattól, akkor miért akarnak Pozsonyban pápábbak lenni a pápánál. Ez a méltatlan cirkusz vagy húsz évig tartott, és persze, a valódi ok az a szlovák nacionalizmus volt, amely Štítnickýt „magyarónnak”, Petőfit pedig hazaárulónak tartotta…

Elrabolták tőle legszebb férfiéveit, amikor megújíthatta volna költészetét, érvényesíthette volna irodalomszervező tehetségét. Ehelyett a könyvterjesztő vállalatnál hivatalnokoskodott, mert élni kellett valamiből. Ez azért is fájdalmas, mert Štítnický friss hangú, aktív életszeretettől áthatott költőként jelentkezett még a háború idején, majd őt is elsodorta a sematizmus kordivatja és korparancsa. A hatvanas évek második felében született versei arról árulkodtak, hogy visszatalált az őszinte személyességhez. Főleg kéziratban maradt lírája pedig azt mutatta, hogy az élettől kapott csapások (felesége, majd legkisebb leánya korai halála) tragikus mélységekhez vezették el őt.

De hát tartsunk rendet: szólni kell néhány szót életéről is… 1922-ben született Csetneken, írói nevét is szülőfalujától kapta, mert eredetileg Tibor Dörnernek nevezték. 1944-ben az akkor joghallgató és már ismert fiatal költő partizánnak állt, majd (Peter Karvašsal együtt) a Szlovák Nemzeti Felkelés rádiójának bemondója lett. 1949-ben Budapestre akarták volna küldeni, a csehszlovák követség kulturális attaséjának, de – szerencséjére – valami oknál fogva nem valósult meg ez a terv, mert könnyen előfordulhatott volna, hogy amikor az akkori budapesti nagykövetet, Ivan Horváthot (Husákkal, Novomeskývel együtt) lecsukták, ő is melléjük kerül. (Tanúsíthatom, hogy később is vágyakozott Budapestre, akár diplomataként, akár a kulturális intézet igazgatójaként, s biztos kiválóan dolgozott volna, de ez az álma nem valósulhatott meg.)

Budapest helyett vagy hét évig a szlovák írószövetség főtitkára lett, s ebben a funkciójában erősen segítette a magyar szekció megalakulását, s az Irodalmi Szemle megjelentetését, amelynek sokáig szerkesztőbizottsági tagja is volt. Fábry Zoltán visszatérése az itteni irodalmi életbe is jelentős részben neki volt köszönhető. Štefan Žáry, a költő úgy emlékezik rá, mint aki védte az írókat, igyekezett a botrányokat elsimítani, „egyensúlyozott a párt, a kormány és az írók között”. Ő kezdeményezte az ártatlanul elítélt írók, például Novomeský rehabilitálását, amely akkor nem sikerülhetett. A hatvanas években, amikor már a Kultúrny život főszerkesztője, majd a Slovenský spisovateľ igazgatója volt, sikerült elérnie a rehabilitálást. Ez is különös módon zajlott. Kiadták, például, Novomeský verseskönyvét, de megtiltották, hogy írjanak róla. Štítnický úgy játszotta ki a tiltást, hogy megszervezte, Budapesten, az Élet és Irodalomban jelenjen meg cikk a költő visszatéréséről. Egyébként az ő szerkesztése idején lett a Kultúrny život olyan hetilappá, amelyért megjelenése idején sorban álltak, mert minden szám valóságos politikai szenzáció volt.

Néhány hete találkoztunk új és immár utolsó lakásában. Arról beszélgettünk, hogy a nyolcvan esztendő nem olyan sok, noha terhei ugyancsak meggyötrik az ember álmait. Ctibor Štítnický azonban örök optimista volt és utolsó napjaiban is az maradt. Tervei voltak, hogy a magyar írókról szóló esszéit talán kötetbe gyűjthetné, és ezzel ünnepelhetné saját nyolcvanadik születésnapját, amely szeptember 6-án lett volna. Aztán számomra váratlanul Ján Smrekről kezdett beszélni, hogy mindig biztatta, ösztökélte Arany János verseinek lefordítására. „Ha már a Toldiba nem mersz belevágni, legalább a balladákra keríts sort…” – idézte Smreket, majd hozzátette: hát erre már nem lesz sem időm, sem erőm.