Csodálatos dráma a felnövésről a Holdfény

Könnyű volna besorolni a nyolc Oscarra jelölt Holdfényt ezen mozik sorában, de a helyzet az, hogy ritkán készül ennyire őszinte, ennyire szép film a felnövésről és a szerelemről.

Hogy a Holdfény minden klisét elkerülve ennyire zsigerileg ható tud lenni, annak nyilván köze van ahhoz, hogy a rendező (Barry Jenkins) és a forgatókönyvíró (Tarell Alvin McCraney) saját élményekből dolgozott – nem a levegőbe beszélnek, amikor elénk varázsolják ezt az lepusztult, feketék lakta városrészt, ahol valamikor a nyolcvanas években kezdődik a történet. Nincsen itt semmi varázslatos, csupán a hold és a nap fénye teremt valamiféle mámorító álomvilágot, amely miatt úgy érezhetjük, hogy talán van némi remény Miami ezen részén is. Hogy a kis Chiron talán nem egyedül fog kolbászolni egész nap, talán nem fogják kövekkel dobálni az osztálytársai, talán egyszer nem fogja úgy érezni, hogy fogalma sincs, mi lenne itt az ő feladata. Lenyűgözően játszik velünk a rendező, hiszen az első jelenetek után egy drogdrámás, fegyverropogással teli bornírtságra számítunk, aztán máris ott vagyunk egy kis házban: az iskolatáskás Chiron a sulis támadói elől menekül, összehúzza magát, a nézőnek meg elszorul a szíve.

Chiron – három, különböző korú színész játssza, egészen remekül – történetét nézzük közel két órában, de nem a bölcsőtől a koporsóig, mert a film az életútnak csupán három szakaszát emeli ki. Nem lehet elmondani egy ember teljes történetét, így Barry Jenkins inkább arra keresi a választ, hogy miként alakul a személyiség, miért azt a Chiront látjuk az utolsó jelenetekben, akit, s miért válik az egykor Little-nek szólított srác Blackké, rémálmoktól szenvedő, vastag aranyláncot és fegyvert előszeretettel viselő férfivá. Ha valaki ezek alapján valami didaktikus tanmesére gondol, az szerencsére téved, a Holdfény okosan kerüli el a moralizálást, inkább kérdez, minthogy válaszokat adna.

Persze, ez a líraiság, a nyitva hagyott kérdések biztosan sok embert fordítanak el a filmtől, ám az igazi erénye mégiscsak az a Holdfénynek, hogy elmondhatatlanul csodálatos pillanatai vannak. Amikor a fiatal Chiront az apafigura szerepét különös gyengédséggel betöltő Juan (Mahershala Ali visszafogottan szép alakítása) úszni tanítja, a vízre pedig úgy vetül rá a Hold fénye, hogy az a kék furcsa árnyalatában pompázik, nos, azért az filmtörténeti momentum. És több is van ezekből a pillanatokból, amelyek csak azt erősítik meg, mennyire nehéz is meghatározni, valójában miről szól ez a mozi.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"266660","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Egyrészt felnövéstörténet, coming of age sztori, másrészt viszont a homoszexualitásával, az identitásával viaskodó srác drámája, aki huszonvalahány évesen is felteszi a kérdést: ki is ő valójában? Tényleg az az esetlen fiú volna, akit a földön fekve is rugdostak az iskola előtt, vagy folytatja a választott apa, Juan útját, aki vérbeli drogdíler volt? Nincsenek egyértelmű válaszok, mivel Chironnak sincsenek válaszai, csak megy a kisebb-nagyobb tragédiákkal teli úton. Hogy közben a néző pontosan olyan érzelmi hullámvasúton vegyen részt, mint maga a főhős, és ha csak percekre is, de elhiggye, talán van némi remény.

Szép film a Holdfény – ártatlanul szép –, és a tanító célzat legkisebb jelenléte nélkül beszél fontos témákról. Úgy, hogy az utolsó, az állandó kétségeket és gyötrődést megmutató jelenet után legszívesebben azt mondaná az ember: igenis, adjanak Barry Jenkins mozijának Oscar-díjat! Nem nyolcat, százat. Megérdemli.

Gera Márton