A legfontosabb Oscar-díj

A No Other Land (Nincs más föld) amerikai forgalmazására sokáig nem találtak vállalkozót. Kevesen szeretik az ellentmondásos témákat, főleg mostanában, amikor minden fekete vagy fehér. Pedig ez a film két díjat érdemelt ki a tavalyi Berlinalén, azóta még tizenkettőt gyűjtött be különböző fesztiválokon. Végül a New York-i Filmkritikusok Körének januári díjátadó bankettjén, ahol a No Other Land újabb díjat kapott, A brutalista rendezője, Brady Corbet és a színész Guy Pearce is felszólalt a film érdekében, minek köszönhetően a sajtó is felfedezte a témát, és az utolsó pillanatban mégis akadt forgalmazó – ez volt a feltétele az Oscar-jelölésnek. 

A borítékok körüli titkolózás ellenére is dönthettek volna úgy a szervezők, hogy ne pont Selena Gomez és Samuel L. Jackson adja át ezt a díjat, akiknek dunsztjuk sincs semmiről. Felvezető beszédük legalább is kínosra sikeredett: Selena kijelentette, hogy ő bizony szereti a dokumentumfilmeket, mert sokat tanul belőlük, idős társa pedig úgy kontrázott rá, hogy ő is szívesen megnézi mindazt, amit mások évek hosszú kutatómunkájával összehoztak, mert az így szerzett tudással később villoghat a vacsoraasztalnál. 

Igen, egy átlagos hollywoodi sztár körülbelül így viszonyul a dokufilmekhez, és többnyire az is esetleges, hogy kik adják át a díjakat az egyes kategóriákban. Persze vannak azért szerencsés döntések, idén például a legjobb férfi főszereplőnek a tavalyi győztes, Cilian Murphy adta át az Oscart. Milyen szép lett volna, ha az izraeli–palesztin alkotócsapatot Gal Gadot fogadja a színpadon! 

Erre megvolt a lehetőség, az izraeli színésznő ugyanis szerepelt a díjátadók listáján – egy másik kategóriában. A legjobb vizuális effektusok díját konferálta fel Hófehérke-beli partnerével, Rachel Zeglerrel – bemutatás előtt álló mesefilmjüknek kell a reklám. A neten már másnap elszabadultak az indulatok: sokan azzal vádolták őt, hogy direkt átkérte magát másik kategóriába, mert nem akart kezet fogni a palesztin filmesekkel. Gal Gadot menedzsmentje szerint viszont eleve szóba sem került a doku-kategória.

Mindegy, legalább foglalkoznak ezzel a filmmel, így talán többen nézik meg. Kedvcsinálóként csak annyi, hogy egy Basel Adra nevű palesztin ügyvéd tizenöt éves kora óta videózta közösségének tömeges kitelepítését az izraeli területekről. Dokumentálta a térségben végbe menő lassú és módszeres falurombolásokat, a lakosság elüldözésének egyre radikálisabb formáit. Egy napon találkozott Yuval Abrahammal, egy izraeli filmrendezővel és oknyomozó újságíróval, aki támogatta erőfeszítéseiben. Szokatlan szövetségük mögött megismerhetjük a kettejük élete között feszülő hatalmas egyenlőtlenséget: miközben Basel katonai megszállás alatt él, addig Yuval minden korlátozástól függetlenül élhet és alkothat. 

A film úgy ér véget, hogy a két barát kimerülten ül a földön, cigarettáznak, és azt kívánják, bárcsak megváltozna ez a borzalmas valóság. Az operatőr egy izraeli nő volt, az utómunkálatokat norvég pénzből finanszírozták. A forgatás egyébként röviddel a Hamász gázai támadása előtt ért véget – vagyis a valóság még borzalmasabb lett. Ezért is üt ekkorát a No Other Land, és ezért is illeti tisztelet az amerikai filmakadémia döntnökeit, amiért Oscart adtak neki. 

Az alkotók a színpadon szót emeltek az etnikai tisztogatások ellen, és felhívták a világ figyelmét erre a kilátástalan helyzetre. Samuel L. Jackson eközben valamit odasúgott Selena Gomeznek, amin mindketten mosolyogtak. Egy brit bulvárlap szájról olvasó szakértője megfejtette a dialógust, íme. „Egy kicsit túlpolitizálja a beszédét” – vélte a színész. Partnere pedig ezt válaszolta: „Igen, szerintem is”.