Csodacsatárok, uborkaszezon-nyitó, sikerdossziék

Nézem a dobozt. Még akkor is, ha történetesen nem szeretem a focit. A magyart meg pláne nem. Egy kicsit feszengek a meccs előtt, de nem csak azért, mert kihíztam a fotelt. Hajrá, magyarok! – erre gondolok, erre koncentrálok igen nagyon erősen (szurokfekete szavakat helyettesítő afféle belső drukk ez, nem éppen szurkolás). Annyira azért nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, most – hipp-hopp –, éppen most sikerül elégtételt vennünk az ötven éve elveszett aranyéremért. Titokban, amikor senki nem lát, végiglapozom a műsorújságot, hátha majd a Sting-koncertet is élőben közvetítik, de, sajna, nem. Oda el kell menni heringnek, az pedig kétoldali tömegiszonnyal nem ajánlott – közli a jó magyar labdarúgásra kiéhezett családanya, s gyorsan egy nemzeti színű zászlót nyom a kezembe. Marad tehát a képernyőn ide-oda guruló marhabőr, no meg a szobahőmérsékletet gyorsan leutánzó néhány üveg akciós malátakoncentrátum, ami elviselhetővé teszi az izgalmakat. Az izgalmakat, amelyek rögtön a hetedik percben éppen azért köszönnek rá oly váratlanul a békésen hozzá nem értő emberre, mert már végképp lemondott róluk. Most már van miért hőfokon tartani a szurkot. Törtet, könyököl, s ha kell, kíméletlenül pontosan rúg, mondja a nejem, egy pillanatig azt hiszem, hogy a bíróról beszél, de aztán rájövök, ez az a Troghelle Sándor, a huszonkét éves csodacsatár, akinek én még sosem hallottam a nevét. A világbajnoki ezüstérmes német válogatott közönsége pedig időnként füttykoncerttel jelezte, hogy elégedetlen a csapatával, idővel többen haza is csempészték magukat. A második gól után már én is határozottan állítom, hogy ez tizennyolc év után a legnagyobb focisikerünk. No de azért korai még elbíznunk magunkat. (Majd talán a válogatott soron következő mérkőzése előtt...) Egyelőre az is elég, hogy marad Matthäus, a többit meglátjuk.

Nézem a dobozt. Itt a nagy nyári szabadságolások ideje, búcsúzkodnak a médiatitánok, s gondolatban talán már egy távoli világóceán vizébe lógatják a lábukat. Viszlát, szeptemberben, mondják, de ne féljenek, addig sem kell nélkülözniük kedves személyiségünket, hiszen régebbi adásaink ismétlésével újra számtalan kellemes percet szerzünk majd önöknek. És már fel is berreg alattuk a repülőgép, elsuhannak a ragyogó Bahamák felé, mi pedig itt maradunk Bud Spencer és Terence Hill mára már (inkább) többé-(mint)kevésbé idétlennek tűnő örökzöldjeinek hatszázadik (természetesen főműsoridőben történő) ismétléseivel a nyakunkon.

Nézem a dobozt. Ha nem lesz más, majd megszeretem Frei Tamást és az ő kiapadhatatlan doszsziéját. Ha összefognánk, sikeresebbek lennénk – ez volt a legutóbbi adás mottója, interjúalanyai ezt üzenték nekünk Amerikából. Frei ezúttal olyan tehetséges embereket szólaltatott meg, akiknek elegük lett az ilyen-olyan sógor-komaságokban tobzódó, kissé talán túlságosan is korrupt, kissé talán lábvíz zavarosságú (és hőfokú), de mindenképpen túlpolitizált szegény kis Magyarországból. A statisztikák szerint tízezrekre rúg azoknak a ma harminc-negyven éves fiataloknak a száma, akik a kilencvenes évek eleje óta elhagyták szülőhazájukat, hogy máshol-máshogyan valósíthassák meg álmaikat. Csak Manhattanben több mint ezer ilyen fiatal él, akik közül most ötszázan elhatározták, hogy amiben lehet, támogatni fogják egymást. Nagyon szép példa és értékes üzenet egy olyan nemzet számára, amelynek tagjai, bizony, meglehetősen sokszor és meglehetősen mélyen alábecsülik saját képességeiket. Elhangzott az is, hogy természetesen olyanok is akadnak szép számmal, akiknek nem sikerült, vagy nem éppen úgy sikerült, ahogy eltervezték. Talán egyszer majd róluk is szól egy műsor...