Csillagok és az ő történeteik

Ha belépünk a hajdani zsinagóga épületébe, a tóraszekrény fölött egy kopottas freskót találunk, mely a mélykék, éjszakai eget ábrázolja, melyre aranyszínű festékkel festettek fel csillagokat egykor. A freskó nem vonja magára a figyelmünket, mivel a festék az idő múlásával erősen megkopott – de az is lehet, hogy a megrongálódásért emberi tevékenység is felelős, nem tudhatjuk bizonyosan. Pont az idő múlása, az univerzum távoli csillagai és az emberi tevékenység nyomában fellépő enyészet témái motiválták Alison Safford hang- és térbeli installációját.

A bostoni képzőművész, aki egyébként installációk mellett rajzokat és szobrokat is készít, harmadszor állít ki az At Home Galériában. Hello Goodbye című alkotását bő egy évtizeddel ezelőtt láthatta a somorjai közönség. Ez egy személyes hangvételű installáció volt, mellyel az alkotó haldokló édesapjától vett búcsút: a fémrudakon kilengő porcelánkezek szó szerint búcsút intettek a szeretett családtagnak. Az installáció Safford egyik fontos témáját, az emberi testet helyezte középpontba, melyet 2018-as A/Musing the Muse című kiállítása azonban már sokkal univerzálisabb szemszögből közelített meg. Ez egy interaktív installáció volt, mely az ember és az univerzum, pontosabban az emberi test és a világűrben keringő testek kapcsolatára koncentrált, arra ösztönözve a látogatót, hogy maga gondolkodjon el erről a viszonyról – de nem csupán mentálisan. Safford ugyanis arra kérte a látogatókat, hogy feküdjenek be a 67-P üstököst megjelenítő installáció alá, amely nemcsak látványt szolgáltatott, hanem befogadnivalót a többi érzékszerv számára is azzal, hogy az üstökös rezgését-mozgását, hangjait imitálta.

Ezek az előzmények szervesen kötődnek az aktuális munkájához. Az Avalanche (Lavina) című tárlat fókuszában továbbra is az emberi test és a távoli égitestek közötti kapcsolat áll, illetve annak kérdése, hogy mit vagyunk képesek mi, korlátozott emberi érzékszerveinkkel befogadni mindabból, ami valahol messze történik – és mit érzékelünk a messzeségben történő múlásból vagy elmúlásból. Ezúttal a hang az uralkodóelv, mely a messzeség, a távoli csillagok témáját hivatott megidézni.

Az installáció hat – három-három egymással szemközt elhelyezkedő – hintaszékből és hat vonóból áll, melyek eredetileg vonóshangszerekhez, talán csellókhoz vagy nagybőgőkhöz tartoztak. Amint beülünk a hintaszékbe, a vonó is megmozdul és megszólal az installáció: a hintaszékekben hintázva tehát egy láthatatlan vonóshangszer húrjait szólaltatjuk meg – minél többen ülnek a karosszékekben, annál több hangon,lavinaszerűen szólal meg a szerkezet, miközben mozgásunkkal, az előre-hátra ringásunk frekvenciájával adjuk meg a szólamok ritmusát. Az egyszerű, mély szólamok földöntúli, szinte égi erővel rezonálnak a térben, miközben a tóraszekrény feletti kopottas freskót szemléljük: az alkotó ismét arra ösztönöz bennünket, hogy a csillagokkal való kapcsolatunkon gondolkozzunk el – és ezt akár személyes, akár univerzális szemszögből is megtehetjük.

„Fontos számomra, hogy a művészet kérdéseket – és fontos kérdéseket – tegyen fel” – magyarázza Alison Safford. „Mindig is az olyan művészi alkotások vonzottak, amelyek gondolkodásra ösztönöznek. Amelyek azt követően, hogy találkoztunk velük, még akár évek múltán is elgondolkodtatnak, mélyebbre visznek. Művészként is ezt szeretném tenni.”

Az aktuális installáció mögötti gondolatmenetben egy nagyobb narratíva is kirajzolódik: az emberé, aki szeretné birtokba venni a csillagokat és azok történetét. Alison Safford ezt „romboló és egyben reményteljes” törekvésként írja le, melyet egyfajta bizonytalan állapotként jellemez. A bizonytalanság léte azonban izgalmas számára, hiszen kiindulópontként szolgálhat az alkotói tevékenységhez. Csakúgy, mint a tévedés. Safford somorjai installációihoz fűződik egy anekdota: a zsinagóga a Tejfalui utcán található – a szlovák Mliečňanská megnevezésből Safford első somorjai útja során azt a téves következtetést vonta le, hogy a megnevezés a Tejúttal áll összefüggésben. És bár a tévedésre fény derült, az alkotó számára az asszociáció inspirálónak bizonyult, így ezen a gondolati szálon indult el (és ebből született a 2018-as kiállítás). Ehhez csatlakozott a személyes emlékek inspiráló hatása, az édesapjával való gyerekkori beszélgetései a világűrről – ezzel pedig installációi visszautalnak a legelső, édesapja emlékének szentelt somorjai kiállításra.

Alison Safford számára az alkotói folyamat alapja a gondolat, amelyre az alkotás épül. Ezért fontos számára, hogy a művész megfelelő kérdéseket tudjon feltenni. „Minél idősebb vagyok, azt hiszem, annál gyakorlottabban tudom megfogalmazni a kérdéseket. Az itteni tapasztalat is hozzájárult az alkotói gyakorlatom fejlődéséhez” – mondja a galériában töltött időről. „Itt ugyanis nem csupán a készülő objektumról van szó – az alkotónak tudomásul kell venni a teret, a zsinagóga terét.” Ezt a különleges teret tapasztalhatjuk meg ezúttal olyan módon, ahogyan az Alison Safford által konstruált hang- és emlékfoszlányok rezonálnak benne.