Cselényi László: Negyedvirágzás avagy van-e (volt-e, lesz-e) hát cseh/szlovákiai-felvidéki magyar irodalom?Lilium Aurum, Dunasze

Van-e (volt-e, lesz-e) hát cseh/ szlovákiai-felvidéki magyar irodalom? – teszi fel a kérdést már címében Cselényi László esszé-, recenzió-, tanulmány-, portrékötete. A kérdésre könnyűszerrel válaszolhatunk. Természetesen igen, abban az értelemben, hogy Szlovákiában élő írók, költők magyar nyelven irodalmi tevékenységet fejtenek ki – vagyis földrajzi értelemben. (Ebben az értelemben azonban létezik dunántúli, gömöri, dunaszerdahelyi, budapesti stb. magyar irodalom is – csak éppen nem épülnek rá intézmények.) Természetesen nem létezik azonban, ha valamilyen közös, minden ebbe a csoportba tartozó szövegben egyaránt kimutatható jegyet, különösséget, szlovákiai magyar specifikumot várunk el ettől a kategóriától. Hiszen Csehy Zoltán költészete például közelebb áll Kovács András Ferencéhez, mint Gál Sándoréhoz, Győry Attila prózája közelebb áll Hazai Attiláéhoz, mint Duba Gyula prózavilágához. Persze nincs azzal sem semmi baj, ha valaki másként látja – és képes megfelelően megindokolni álláspontját.

Baj van viszont akkor, ha egy – a nagyközönségnek szánt – irodalomnépszerűsítő kötet minduntalan személyeskedő gondolatfutamokba, életrajzi adatok és címek felsorolásába, idézetek vég nélküli halmozásába, az irodalmi élet pletykáinak felmondásába torkollik – megfelelő értelmezések nélkül. Mert úgy tűnik, Cselényi László jelen pillanatban nem birtokol olyan nyelvet, amely szépirodalom értelmezésére tenné képessé. A Batta Györgyről írt „fejezet” 27 sorából például 14 sornyi az idézet, a Bárczi István-portré 22 sorából 19 sor idézet, a maradék 3 sor pedig tulajdonképpen idéző mondat. Feltehető a kérdés, mit tett hozzá ennek a ténynek a fényében Cselényi László az említett két költő életművének értelmezéséhez.

A másik probléma pedig a néváradat, amelyet paradox módon Cselényi is kárhoztat – Szeberényi Zoltánnál. Nos, a Negyedvirágzás... Arcképcsarnok című blokkjában harminckilenc (39) szerző kap külön „fejezet”-et. Lehet amellett érvelni, hogy az ide sorolt szerzők a magyar irodalom csúcsait jelentik – ha ezeket az érveléseket megfelelő szövegértelmezések egészítenék ki. Sajnos erről szó sincs. Persze nehéz is lenne védeni például egy Mécs László – Forbáth Imre – Győry Dezső vonulatot egy Kosztolányi Dezső – Babits Mihály – József Attila sor mellett. Az igazság az, hogy a két világháború közötti (cseh)szlovákiai magyar irodalom a magyar irodalom egészén belül inkább a gyenge harmadvonalat képviselte, s ez már eldöntött irodalmi tényként van jelen a kortárs irodalomtörténetben. Hogy ez mennyire irodalomtörténeti közhely, azt jól mutatja, hogy a legutóbbi, kollektív irodalomtörténetben az előbb említett három csehszlovákiai költő egyike sem szerepel – még az említés szintjén sem.

Sajnos Cselényi László könyve bevezetésként és összefoglalásként sem felel meg a maga és a kiadója által felállított elvárásoknak. A hátlapszöveg jóslata ellenére indulatos vitákat sem váltott ki megjelenése óta – és ennek biztosan megvan a maga oka.